Magány (Lay)

A te szemszöged:

Az emberek társas lények. Van, aki azt mondja „Egyedül akarok lenni”, de ez hazugság. Nagyon is szüksége van rá, hogy mellette maradj. Nem kell világmegváltó beszédet tartanod, hogy felvidítsd. Elég egy szoros ölelés is. Tudasd vele, hogy nincs egyedül, és ő ezt meg fogja hálálni neked.

A magány a legerősebb ellenség, mert nem az érzés fog megölni, hanem rávesz, hogy saját magad vess véget az életednek.

Egyedül gubbasztok a sötét szobában, a földön ülök, hátam az ágy oldalának van támasztva, és szorosan ölelem magamhoz a lábaimat. A térdeimen pihentetem a fejem, s az agyam rákényszerít arra, hogy képzeletben újra átéljem az életem legemlékezetesebb pillanatait. A mellkasom szúr, a sós könnycseppek marják a bőrömet, de nem tudok tenni ellene semmit. Fáj, túlságosan fáj visszagondolni a régi, szép időkre. Azokra az évekre, amikor el se tudtam képzelni, hogy most itt fogok bőgni. Akkor még voltak barátaim, tudtam mi az a boldogság, a mosolyom nem volt erőltetett, és szeretettnek éreztem magam.

Ennek fordítva kellett volna történnie, tiniként kellett volna bőgnöm, hogy nincs senkim, és mostanra jött volna rendbe az életem. Fogalmam sincs, hogy mit ronthattam el. Szép lassan távolodott tőlem mindenki, de én csak azt vettem észre, hogy már senkim sincs. Magamra maradtam. Nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat, akivel csak úgy elmehetnénk csavarogni, aki most segíthetne rajtam.

A mély érzelmek csapdájából a telefonom csörgése szabadít ki. Megszeppenve nyúlok érte, ugyanis az óra éjfél körül járhat, és amúgy sincs senki, akit érdekelnék. A világító kijelzőre pillantok, amin az 'Unicorn' név áll. Szipogok párat, kézfejemmel törlöm meg az orrom, majd fogadom a hívást.

- H-hallo? – sírástól rekedt hangon szólok bele.

- Szia – barátságos hangja melegséggel tölt el. – Ugye nem ébresztettelek fel?

- Nem...

- Csak meg akartam kérdezni, hogy holnap nincs-e kedved-

- Ne haragudj, Yixing – nem hallgatom végig. – Nincs kedvem.

- De... – elhallgat. – Talán valami baj van?

- Nincs – hazudom.

- Tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk, de én-

- Tudom – ismét közbe szólok. – Csak most nincs kedvem semmihez. Ha nem haragszol, elmennék aludni.

- Öhm... j-jó... ne haragudj...

- Szia.

Bontom a vonalat. Túl sokáig voltam egyedül, túl nehéz már lebontani azokat a falakat, amik körbe kerítettek. Beburkolóztam ebbe a sötét lepelbe, ami lassan felemészt. Egyre erősebb az az érzés, hogy semmi keresnivalóm ezen a világon. A könnyzápor ismét lezúdul az arcomon, keserű zokogással fekszek az ágyba.

Keservesen, de túléltem egy újabb éjszakát. Minden nap arra gondolok, hogy sose tudhatom, melyik lesz az életem utolsó napja. Felkelek az ágyból, szédülök, de sikerül eljutnom a fürdőszobáig. Megállok a tükör előtt, és ma is elborzadok a látványon, ami fogad. Sápadt arc; a könnyektől kiszáradt a bőröm; karikás, bevérzett szemek. Napról napra egyre jobban hasonlítok egy élőhalottra. Valójában így is érzem magam, mintha az élet és a halál között lebegnék.

Megmosom az arcom és a fogaim, a kinézetem még mindig egy zombihoz hasonlít, de már meg se próbálok javítani rajta. Egyáltalán nem érzek éhséget, de a behorpadt hasfalam arra késztet, hogy egyek valamit, ezért szédelegve a konyhába megyek. Nem akarok éhen halni, nem akarom kitenni a szüleimet egy olyan tragédiának, hogy a holttestemet találják csak itthon, amikor hazaérnek a nyaralásból. Igen, ők épp a tengerparton vannak, kettesben, mert én nem akartam velük tartani. És igen, a szüleim tudnak róla, hogy mély depresszióban szenvedek, de nem tudnak tenni ellene semmit. A pszichológus gondolatára is elkap a méreg, egy vadidegen ember kizárt, hogy kisegíthetne ebből a kóros állapotból.

Az ágyamban fekszek, üres tekintettel bámulom a plafont, és arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne, ha egyszerűen csak eltűnhetnék. Megszűnnék létezni anélkül, hogy bárkinek feltűnne. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy sok ember elfelejtett, de arra kíváncsi lennék, vajon hányan sírnának, ha meghalnék? Sokszor eljátszom a gondolattal, de ezt valószínűleg sose fogom megtudni. Talán jobb is.

Ismét felébreszt valami az elmélkedésből, de ezúttal a bejárati ajtó felőli kopogás hangja. Lelki szemeim elé egyből Yixing arca ugrik be, felkelek az ágyból, ajtót nyitok, és valóban ő az. Aggódó tekintettel néz le rám.

- Bejöhetek? – szégyenlősen kérdezi.

Félre állok az útból, belép a hallba, és megvárja amíg becsukom az ajtót.

- Mi történt veled? – a vállamnál fogva fordít maga felé.

- Semmi – kerülöm a tekintetét, megint a sírás fojtogat, de visszatartom.

- Hol vannak a szüleid?

- A parton...

- Itthon hagytak, egyedül? – megszeppen.

- Azért jöttél, hogy kérdezősködj?! – mérgesen förmedek rá.

Elfelejtettem, hogy hogyan kell bánni az emberekkel, már nem tudom megmondani, hogy mi a különbség a bunkóság és a kedvesség között.

Sarkon fordulok, visszamegyek a szobámba, és Yixing követ. Visszafekszek az ágyba, magamra húzom a takarót, ő pedig megáll az ajtóban.

- Hagyj békén – elfordulok tőle, hogy ne lássa a kibuggyanó könnycseppeket.

Ne hagyj magamra, kérlek! Nem tudom megakadályozni az újabb sírógörcsöt, próbálok csendben maradni, de a remegésemet nem tudom leállítani. A fejemre húzom a takarót, és a levegőt is visszatartom, hogy egy hangot se adjak ki. A reszkető testemhez valami hozzáér, majd érzem, hogy besüpped mellettem az ágy széle.

- Ne sírj – Yixing hangja lágy, nyugtató.

Köszönöm! Nem erőlködök tovább, kiengedem a könnyeket, és hangos zokogásba kezdek. Lay lehúzza rólam a takarót, ezért a tenyereim mögé bújok, hogy elrejtsem a sírástól még jobban eltorzuló arcomat. Egy meleg kéz kezdi simogatni a karomat, és a szobában néma csend van, Lay megértően várja, hogy lecsillapodjak. Az a pár perc hosszú óráknak tűnik, de végül megnyugtat a simogatása, a könnycsatornáim elapadnak. Hüppögve törlöm meg a szemeimet, Yixing halvány mosollyal nyújt felém egy papír zsebkendőt. Felülök, kifújom az orrom, és hálásan pillantok fel a mellettem ülő fiúra, akinek az arca két oldalán egy-egy mosolygödör van.

- Jobb már? – a hangja tele van együttérzéssel, ami hihetetlenül jól esik a darabokban heverő lelkemnek.

- Egy kicsit...

- Gyere ide – felém nyúl.

Azonnal a karjai közé dőlök, szorosan átölelem a testét, kapaszkodok belé, mint egy mentőövbe. Annyira jó érzés valakinek a közelségét érezni. Valakinek, aki érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy van értelme az életnek, csak erről néha megfeledkezik az ember. Yixingnek csak ennyi kellett ahhoz, hogy kirántson az élet és a halál közti szakadékból. Nem volt másra szükségem, csak arra, hogy érezzem, valakinek még fontos vagyok. Valaki sírna értem, ha meghalnék, és nekem ez bőven elég.

Gyengéd mozdulatokkal simogatja a hátam, az ölelésében úgy érzem magam, mintha újra feltöltődnék életerővel, ami hónapokkal ezelőtt elpárolgott belőlem. Percekig élvezem a közelségét, majd kibontakozok a karjai közül.

- Köszönöm... – mosolyogva törlöm le az utolsó könnycseppeket.

Hű! Már el is felejtettem, hogy milyen érzés mosolyogni.

- Nahát! Az ott egy felfelé görbülő vonal? – játékosan mutat az ajkaimra.

Elégedetten vigyorog, és az ujjai váratlanul támadják meg az oldalamat. A csiklandozásától felnevetek, és ez a kacarászás egy újabb fordulóponthoz juttat el, de ezúttal már a jó irányba haladok.

Mindenkinek van egy „Valaki”-je, aki egy pillanat alatt, akár egy mozdulattal kiszabadíthat a mélypontról. Ez a „Valaki” lehet egy kedves ismerős, egy régi barát, egy családtag, de akár egy megfelelő pillanatban érkező idegen is.

Nem létezik olyan, hogy „magány”. Ha az életed hullámvasútja kisiklik, akkor se leszel teljesen egyedül, mert mindig lesz egy másik ember, aki a szomszéd városban, vagy a Föld túloldalán, de pontosan ugyan azt érzi, mint Te.

Im your friend, forever (Jin)

A kövér esőcseppek nagy koppanással csapódnak az ablakhoz, lehunyt szemekkel hallgatom a dallamot, amit játszanak. Az egész szobát az éjjeliszekrényen árválkodó mécses világítja be, a bútoroknak nyúlt árnyékokat adva. Egy újabb álmatlan éjszaka, újra csak fekszem az ágyban, kezeim nyugodtan pihennek a mellkasomon, gondolatban pedig egy teljesen más világban járok, újra átélem azokat a napokat, amikor a felhőtlen boldogság tengerében úsztam.

Mindig is egy magányos, félénk srác voltam a betegségem miatt. Agorafóbia – amikor valaki irtózik más emberek közelségétől. Az utcára nem merek kilépni, mindig azt hiszem, hogy mindenki engem illet az ítélkező pillantásokkal. Ilyenkor egész testemben remegek, a gyomrom összeszorul, nehezen kapok levegőt és lever a víz.

Felébredtem egy júniusi reggelen és fogalmam se volt, hogy mi fog rám várni, nem is sejtettem, hogy az életem 180 fokos fordulatot vesz.

A gyomrom már akkor görcsben volt, mert tudtam, hogy ki kell lépnem az utcára, ha nem akarok éhen halni. Felvettem hát a napszemüvegem és a baseball sapkát – ezek adtak némi védelmet –, majd el is indultam a közeli boltba. Villámgyorsan cikáztam a sorok között, a lehető leggyorsabban pakoltam a termékeket a kosárba, hogy minél előbb fizethessek a pénztárnál és hazarohanjak a biztonságot nyújtó otthonomba.

Sebesen szedtem a hosszú lábaim, két kezemben szorongattam a papírzacskóban lévő zöldséget, tojást, kenyeret és tejet. Lábfejeimet figyelve haladtam, meglepettségemben felnyögtem amikor nyomást éreztem a vállamon. Valaki iszonyatos erővel robbant belém és futva haladt el mellettem, a papírzacskók pedig velem együtt a földön végezték. Hallottam, ahogy a tojások darabokra törtek.

- Oh, basszus – fordult vissza az idegen. – Nagyon sajnálom.

Kezet nyújtott, de nem fogadtam el, szótlanul felálltam és leporoltam a fenekem. Leguggoltam az idegen mellé, aki sietősen kapkodta fel a földről az elgurult ételt és visszatette a zacskókba. Fiatal, tipikus „vagány vagyok” kinézetű srác volt, de a kisugárzása valahogy teljesen mást tükrözött. Felálltunk, sorozatosan hajlongva nyújtotta át a papírzacskókat, csak ekkor vettem észre, hogy sokkal alacsonyabb nálam.

- Elnézést kérek, nagyon sajnálom – szabadkozott.

Távolságtartón vettem el tőle a bolti vadászatom eredményét, kezeimen megéreztem a tojást, ami kitört a héjából és eláztatta a papírt.

- Öhm... - a srác zavartan igazította meg a fullcapet a fején. - Veszek másikat.

- Nincs rá szükség – halkan szólaltam meg.

- De igen, ragaszkodom hozzá – elmosolyodott. - Jöjjön, kérem – elindult, kezével invitált maga után.

- Nincs időm visszamenni – hazudtam.

- Akkor adja meg a címét és később elviszem – továbbra is mosolygott.

Eszem ágában se volt megadni neki a lakhelyem címét és a tojásokra is szükségem volt, ezért végül beleegyeztem, hogy visszasétálok vele a boltba.

- Ez már nem az első eset, hogy véletlenül fellökök valakit – kuncogott. - Most Ön volt az újabb áldozat, sajnálom.

- Nem vagyok annyira öreg, nem kell ilyen formális beszéd – figyelmeztettem.

- Megkérdezhetem a neved?

- Seokjin – morogtam.

- Jimin.

Kezet akart fogni, rémülten meredtem a tenyerére végül bizonytalanul, de kezet ráztam vele. Valószínűleg érezhette, hogy remeg a végtagom, érdekesen pillantott fel rám és ez volt az a nézés, amitől a gyomrom még kisebbre ugrott össze. Hirtelen rántottam ki a kezem az övéből és előre néztem, kerülve a tekintetét. Reméltem, hogy veszi az üzenetet – amiben az állt, hogy nem óhajtok társalogni vele –, de úgy tűnt, hogy nem vette a lapot.

- Tudom, hogy idegen vagyok, de nem kell ennyire tartanod tőlem.

- Honnan veszed, hogy tartok tőled? - förmedtem rá.

Nem válaszolt, csendben telt el az a pár perc, míg visszaértünk a boltba. Utunk egyből a tojásokhoz vezetett, levett egy dobozt és mosollyal az arcán indult a pénztár felé, én pedig csendesen követtem.

- Nem vagy valami bőbeszédű – jegyezte meg a sorban állva.

Egy hümmögéssel és egy bólintással válaszoltam.

- Tudod, én is ilyen voltam...

Felkaptam a fejem, sikerült felkeltenie az érdeklődésem, némán vártam, hogy folytassa a mondandóját.

- Féltem az emberektől, az utcán sétálva remegtem, mint a nyárfalevél, képtelen voltam kommunikálni bárkivel és ezért szörnyen magányos voltam.

Nem válaszoltam, teljesen ledöbbentett, hogy ennyire pontos leírást adott arra, amiről szólt az életem. Fizetett, kiléptünk az üvegajtón és átnyújtotta a tojásos dobozt, amit úgy vettem el tőle, hogy véletlenül se érjen össze a bőrünk.

- Még egyszer sajnálom, hogy fellöktelek – mosolygott.

- Hogyan sikerült kimásznod belőle?

- Miből? - értetlenül pislogott.

- Ebből a szorongásos emberiszonyból.

- Oh, ez egyszerű – ismét rám villantotta a fehér fogait. - Minden csak akarat kérdése, eldöntöttem, hogy nem akarok ilyen lenni és nyitni kezdtem mások felé.

- Ez hülyeség – fintorogtam.

- Lehet, de nekem sikerült – vállat vont.

Egész nap az járt a fejemben, amit Jimin mondott. Én soha nem akartam ilyen lenni, de mégse tudtam leküzdeni, akármennyire is próbálkoztam. Talán nem próbálkoztál eddig elég keményen – közli velem a tudatalattim.

A fejembe vettem, hogy újra megpróbálom azt, amit régen elbuktam. Egyre többet kezdtem utcára járni, próbálkoztam szokni az emberek látványát, napszemüvegen keresztül. Az ötödik napra már enyhült a szorongásom, a testem kevésbé remegett, a torkomban kisebb gombóc keletkezett és levegőért se kellett annyira kapkodnom. Örömmel töltött el a javulás érzete és elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy bedobjam magam a mély vízbe.

Ragyogóan sütött a Nap, kellemes meleg volt, minden olyan gondtalannak tűnt. Egy nagy légvétel után becsuktam a szemeim, előre lendítettem az egyik lábam, majd utána a másikat is és bizonytalan léptekkel álltam a park közepére. Remegő ujjaimmal megfogtam a napszemüveg két szárát és lassan húztam le magamról. A fülem fölötti nyomás megszűnésétől egyszerre éreztem magam sebezhetőnek és megkönnyebbültnek is. Szemeimet még jobban összeszorítottam, mélyeket szívtam az éltető oxigénből, a tüdőm teljes kapacitását használva.

Nyisd ki a szemed, mire vársz még?! Háromig számolok! - csattant a tudatalattim. - 1...2...

Kinyitottam a szemeim. Kellett pár másodperc, mire láttam is valamit a tűző napon. Rengeteg ember haladt el körülöttem, mindenki sietős léptekkel ment a dolgára, ügyet se vetve rám, mintha levegő lettem volna. Mosolyogva lélegeztem fel, hihetetlenül jó érzés töltött el az egész testemben. Álltam ott bágyadt mosollyal az arcomon, majd a tenyerem izzadni kezdtek, a tüdőm levegő után kapkodott, a gyomrom összeszorult, a torkom egy pillanat alatt teljesen kiszáradt. Egyre hevesebben kezdett remegésbe az egész testem és úgy éreztem, hogy a mellkasom is behorpadt. Egyik kezemmel odakaptam, markomba szorítottam a felsőm anyagát. Mély zihálásokkal rogytam térdre, egyre több embernek vontam magamra a figyelmét. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy elhaladtak mellettem és értetlen pillantásokkal illettek. A levegőhiány érzetétől halk, hörgő hangokat adtam ki magamból, próbáltam segítséget kérni, de a torkom teljesen elszorult és az embereknek eszükbe se jutott odajönni. Most fogsz meghalni.

- Jin? - egy kezet éreztem a hátamon.

Ismerős volt a hangja, de jelenleg arra koncentráltam, hogy levegőhöz jussak. Hónom alá nyúlt, felrángatott a földről és egy félre eső, árnyékos padra ültetett, ekkor vettem csak észre, hogy Jimin volt az. Még soha semminek nem örültem ennyire, mint annak, hogy ő most feltűnt a semmiből. Egy üveget tartott a szám elé, mohón kortyolgattam a hideg vizet, ami szörnyen jól esett a kiszáradt torkomnak. Elhúzta előlem miután a felét megittam és megkönnyebbülten lélegeztem fel, úgy éreztem, hogy ismét kapok levegőt.

- Jobban vagy? - aggódó tekintettel nézett.

Zihálva bólintottam.

- Mi ütött beléd? - korholt.

Nem tudtam megszólalni, remegő kezekkel vettem vissza a napszemüvegem. Pár percet vártunk, de a pulzusom még mindig az egekben volt.

- Haza... - lihegtem. - Haza akarok menni...

Felsegített, a karomat átvetette a nyakán és mankóként funkcionálva hazakísért.

A remegő kezemmel sehogy se tudtam betalálni a kulccsal a zárba, Jimin egy idő után megelégelte a szerencsétlenkedésem, kikapta a kezemből a kulcsot és utat nyitott a lakásomba. A konyhában leültetett az egyik székre és elém guggolt, számonkérő tekintete volt.

- Miért csináltad ezt? - halkan kérdezte.

- Rád hallgattam.

- Nem azt mondtam, hogy állj ki annyi ember elé és a szemük láttára halj meg – rázta a fejét.

- Te mondtad, hogy csak akarni kell...

- De azt se így értettem – ismét a fejét rázza. - Ha akarod segíthetek – elhalkult.

Nem válaszoltam, arra vártam, hogy a tudatalattim tanácsot adjon, de úgy tűnt, hogy mélyen alszik, vagy csak esze ágában se volt segíteni, ezért teljesen magamra voltam utalva. Bízzam magam egy vadidegenre? Mi van, ha az egész egy átverés és ő valójában egy gyilkos, aki kipécézett magának? Jó, nem úgy néz ki, mint aki egy elmebeteg gyilkos, de azt elég furcsának tartottam, hogy megjelent a parkban.

Leküzdöttem magamban a paranoiás gondolatokat és megköszörültem a torkom, hogy biztosan legyen hangom, mikor megszólalok:

- Rendben – bólogattam. - Jó lenne, ha segítenél.

Ajkai széles mosolyra húzódtak és megértően ő is bólintott egyet.

- Vedd le a napszemüveget – utasított.

- Nem – vágtam rá.

- Akarod, hogy segítsek vagy nem? Első lépésként legalább előttem vedd le – nyomatékosabban követelte.

Mitől fosol?! - remek, a tudatalattim magához tért. - Ő is egy ember, akárcsak te, ugyan úgy húsból, csontból, izomból és bőrből van, pont mint te.

Megadóan fejet hajtottam neki és levettem a védőpajzsom, amit elégedett vigyorral fogadtak mind a ketten.

- Szépek a szemeid – mosolyog Jimin.

Ezt most mire véljem?! Meleg?! Rákvörös fejjel fogadtam a meglehetősen furcsa bókját, de valahogy mégis jól esett ezt hallani valakitől. Jimin elém húzott egy másik széket és leült rá, térdeire könyökölt, folyamatos bámulásától zavarban voltam.

- Jártál pszichológusnál? - kérdezte.

Megráztam a fejem, kerültem a tekintetét és az ujjaimat szorongattam a kellemetlen helyzetben.

- Akkor jó – vigyorgott. - Csak hülyeségekkel tömik a fejed – legyintett egyet a levegőbe.

Közelebb húzódott, amitől ösztönösen hátrébb hőköltem.

- Elárulom, hogy mivel tudod a legegyszerűbben legyőzni a szorongást – mosolya sejtelmes lett, kíváncsian néztem rá. - Adrenalin.

- Adrenalin? - meglepetten ismételtem.

- Adrenalin. Szétárad a testedben, egy pillanat alatt elnyomja a szorongást, ha te magad keresed az adrenalin forrását.

- Adrenalin... forrás...?

Adrenalin forrás! A füleden ülsz?! Tud valamit a csávó, bízz benne! - biztatott a tudatalattim.

- Este átjövök és játszunk egyet – felállt a székről.

Játszunk egyet?! Nem tudtam leplezni a meglepettséget és az értetlenséget. Jimin feltartotta felém a tenyerét, de ezt se tudtam mire vélni.

- Csapj bele!

- Mi?

- Adj egy pacsit – megrázta a tenyerét.

- Nem akarok – ráztam a fejem.

- Tudom, hogy nem akarsz hozzámérni, de bele kell csapnod, ha meg akarsz gyógyulni. Ez a második lépés.

Feltartottam a kezem és lendületesen belecsapott a tenyerembe.

- Ez a beszéd - büszkén vigyorgott. - Nem haltál bele, ugye?

Csendesen bólintottam, sarkon fordult és az ajtóból fordult vissza.

- Éjfélkor találkozunk, legyél feketében, bele kell olvadnunk a környezetbe – hangja pimasz volt.

Ez a srác teljesen kiborított, azt se tudtam, hogy ki ő, életemben másodszorra találkoztam vele, de valamiért mégis megbíztam benne és a belső énem is azt sugallta, hogy nem egy rossz ember, akitől tartanom kellene.

Este eleget tettem Jimin kérésének, sötétkék farmerban és fekete bőrdzsekiben, remegő gyomorral vártam. Pontban éjfélkor érkezett meg, ő is tetőtől talpig feketében, fekete baseball sapkában és egy másikat felém nyújtott. Bizonytalanul vettem el tőle és tettem fel a fejemre.

- Mehetünk? - vigyorgott.

Bólintottam, bezártam a lakás ajtaját és vakon követtem őt a sötét utcákon át.

- Hova megyünk? - kérdeztem halkan.

- Egy izgis helyre – sejtelmesen vigyorgott.

A hideg rázott ettől a vigyortól.

A sarkokon elfordulva úgy tűnt, mintha csak céltalanul bóklásznánk, míg végül megálltunk egy nagy kerítés előtt. Felnéztem a két méter magas betonfalra, majd kérdőn tekintettem le Jiminre,

- Mi ez a hely? - suttogtam.

- A régi pláza.

Egy pillanat alatt eltűnt mellőlem, fürgén és ügyesen mozogva mászott a kerítésre, mint egy majom, majd leült rá és várakozva nézett rám, én csak tanácstalanul álltam.

- Gyere már – sürgetett.

- Nem tudok felmászni – ráztam a fejem. - Nem akarom ezt csinálni, mi van, ha valaki észrevesz?

- Pont ez a dolog lényege.

Vigyorogva ugrott vissza hozzám, azon csodálkoztam, hogy nem törte ki a bokáját érkezéskor. Szorosan mellém állt, mire én elléptem, hogy megtartsam a biztonságosnak ítélt távolságot köztünk.

- Tartok bakot – ujjait összefonva hajol elém.

Menj már, te nyápic! Megadtam magam az unszolásra, beleléptem Jimin tenyerébe és könnyedén felkapaszkodtam a betonfal tetejére és nagy nehezen, de sikerült felhúznom magam. Lenéztem és hirtelen több méter magasságban éreztem magam. Pár pillanat múlva Jimin is mellettem termett és ő egyből levetette magát a mélybe. A betonfal túloldalán, lentről várta, hogy én is leugorjak. Többször is nekilendülök, de mindig inamba száll a bátorságom.

- Ugorj már – suttogott.

- Nem merek!

- Észre fognak venni!

Becsuktam a szemeimet, vettem egy nagy levegőt, majd leugrottam. Az én bokám nem bírta ezt az érkezést, megrogytam, a térdeimre és a tenyereimre érkeztem, egy halk nyögés keretében. Jiminből kitört egy nagy kacaj, de gyorsan moderálta magát és halkan kuncogott végig, amíg feltápászkodtam a földről.

- Szép volt...

Egy morgással fejeztem ki a nemtetszésem és egyből elhallgatott, elindultunk a hatalmas építmény felé, amit körbevett a betonkerítés.

Közelebb érve észrevettem az épület tetején a nagy „PLAZA” feliratot. Sose jártam itt, ha kiléptem a lakásból, akkor is csak a boltig mentem, így fogalmam se volt erről a helyről.

- Több éve bezárták a helyet, de mindent bent hagytak – informált Jimin.

Szótlanul követtem, megkerültük az épületet és bemásztunk az egyik törött ablakon. Annyira helytelennek éreztem ezt az egészet, hogy legszívesebben hazarohantam volna, már mindenféle elképzelésem támadt arról, hogy megjelenik a rendőrség és őrizetbe vesznek, örökre dutyiba zárnak, amiért betörtünk ide.

Jimin elővesz egy zseblámpát, így szemeim elé tárult minden. A földön rengeteg szemét, törmelék volt, néhány lehetetlen helyen zöld növényzet kúszott. A természet szép lassan vette vissza a birtokába ezt a helyet. Az akadályokat kikerülve, átlépve követtem Jimint, aki céltudatosan haladt, úgy tűnt, hogy egész jól ismeri a helyet. Egy kis, ajtó nélküli helyiségben álltunk meg, kinyitotta a falon lévő kapcsolók fém fedelét és minden pöcköt felcsapott, amitől az egész hely fényáradatba borult.

- N-nem fognak így észrevenni? - kérdeztem aggódva.

- Csak a hátsó világítást kapcsoltam be, az utcáról nem látnak semmit – vigyorgott és a zseblámpát visszacsúsztatta a nadrágja zsebébe. - Gyere.

Lendületesen ment ki, megfontolt léptekkel követtem a tágas térben. A hely sokkal barátságosabb lett kivilágítva és még annál is hatalmasabb, mint sötétben volt. Igazán aprónak éreztem magam.

- Sokan betörtek már és elhurcoltak innen egy csomó cuccot – Jimin hangja visszhangzott. - De van egy király dolog, amit nem tudtak elvinni – ismét sejtelmesen mosolygott.

Lesétáltunk az egyik lépcsőn és nem a pincébe jutottunk, mint amire számítottam. Minden teljesen ugyan úgy nézett ki, mint a földszinten, azzal a különbséggel, hogy itt nem üzletek voltak. A hely maga egy vidámparkra emlékeztetett. Középen egy körhinta volt, a rajta lévő műanyag lovakról már pattogott le a festés; mögötte különböző old school játékgépek és roskadozó standok.

- Gyere már! - zökkentett ki Jimin az ámulatomból.

Vidáman szökdelt a körhinta kezelőpultjához, nyomkodott rajta valamit, de nem történt semmi.

- Aish! Ne csináld már! - bosszankodott.

Megálltam mellette és egy óriásit rúgott a fém anyagba, ami hangos zengéssel válaszolt, visszhangozva a térben. Csodaként néztünk fel a körhintára, aminek az égői felvillantak és vidám dallamba kezdett a recsegő hangszóróiból.

- Ez az!

A fiatal srác felugrott a szerkezetre és azonnal helyet is foglalt az egyik paripán.

- Ne csak állj ott, pattanj fel te is! - intett a kezével.

Felléptem a forgó dobra, átvetettem az egyik lábam fölötte, majd én is leültem az egyik lóra, ami ringatott fel-le. Elmosolyodtam. Hirtelen sokkal szabadabbnak és boldogabbnak éreztem magam, mintha a körhinta hipnotizált volna. Feltűnt, hogy Jimin leugrott és a kezelőpultnál matatott valamit, a hinta gyorsulni kezdett, ő pedig csak nézett azzal a bizonyos vigyorral az arcán. Minden egyre gyorsabban forgott körülöttem, kezdtem elszédülni már a második kör után, és egyre erősebben kapaszkodtam, míg Jimin nevetése visszhangzott.

- Állítsd meg! - kiáltottam, összeszorítottam a szemeim.

A szerkezet lassítani kezdett, végül megállt, a másik srác pedig még mindig nevetett. Lekászálódtam a lóról és szédelegve mentem messzebb a körhintától, az egyensúlyom megtartásához meg kellett fognom Jimint, aki egy pillanatra se nyugodott meg. Megragadta a csuklóm és elrángatott a játékgépekhez, szemeivel kiválasztott egyet, majd megnyomta az egyik gombot. Nem történt semmi. Ismét bevetette a „jól belerúgok, azt' beindul” módszert, de ezúttal nem vált be. Tanácstalanul vakarta a fejét a sapkája alatt, miközben én belestem a gépezet mögé és rögtön feltűnt a hiba. Lehajoltam, bedugtam a vezetéket a konnektorba.

- Most próbáld – egyenesedtem fel.

Jimin ismét megnyomta a gombot és felvillant előttünk a „Mortal Kombat” felirat. Kihívón mosolyogtunk egymásra, helyet foglaltunk a kontrollerek előtt és elmerültünk a gagyi, kétdimenziós grafika világában. Tipikus, verekedős játék, de teljesen le tudott foglalni minket arra a fél órára.

- Megint nyertem! - diadalmasan nyújtotta kezeit a magasba.

Fent ültünk a tetőn, lábaink a mélybe lógtak és csendesen teltek a percek.

- Miért félsz az emberektől? - Jimin törte meg a csendet.

- Gyerekkori trauma – sóhajtottam. - Hat éves voltam, amikor a szüleimmel a szokásos vasárnap délutáni programot tartottuk, ami mindig az volt, hogy elvittek a játszótérre. Hazafelé mentünk, az volt az utolsó alkalom, hogy foghattam a kezüket, de ezt nem tudtam, ezért elengedtem őket és előre szaladtam a zebrán, mert előbb át akartam érni a túloldalra, mint ők – keserűen elmosolyodtam, ahogy feltörtek az emlékek. - A következő pillanatban már csak fékcsikorgást és egy csattanást hallottam... megfordultam, de anyáéknak semmi nyoma nem volt... Pár méterrel arrébb feküdtek az úttesten, egy autó előtt, aminek az eleje behorpadt. Rémülten futottam oda, szinte most is látom magam előtt a vérben úszó, rémült tekintetű arcukat. Nem tudtam, hogy nagy a baj, fel akartam ébreszteni őket, de nem... - elcsuklott a hangom. - Kiabáltam és sírtam, de az emberek csak álltak körülöttem és bámultak. Mindenki fölém tornyosult, bezárva éreztem magam, mintha egy apró dobozban lettem volna. A nevelőszüleim megpróbáltak emberek közé vinni, de mindig rámtört a pánikroham, ezért feladták és szinte az egész életemet a négy fal között éltem le.

- Jézusom... - suttogta Jimin.

- És te? - felé fordítottam a fejem.

- Nekem kevésbé tragikus a történetem – elmosolyodott. - Az iskolában állandóan szivattak, kicsesztek velem és mindenki előtt megszégyenítettek, ezért lettem bizalmatlan az emberek felé, ennyi – vállat vont. - Nekem senki nem segített, de én megígérem neked, hogy mindig melletted leszek.

Nem tudom, hogy miért, vagy hogyan, de Jiminben igaz barátot és lelki támaszt láttam, mintha az égiek küldték volna, hogy megkönnyítse a keserves életem hátralévő részét. Esténként bajtársakként osontunk az éjszakában és különböző, törvénybe ütköző dolgokat tettünk, falakra graffitiztünk, vécépapírral díszítettünk pár fát, hamis büntetőcédulákat helyeztünk el az autókon, riasztókat indítottunk be, majd elrohantunk és rendszeresen látogattunk vissza a plázába, ami már törzshelynek számított. Mintha teljesen kicseréltek volna, minden tettünknél éreztem az adrenalint, ami emberek közt is megsokszorozódott bennem és már bátrabban közlekedtem nappal az utcákon. Teltek a hetek, hónapok és a szorongásom szinte teljesen eltűnt és a barátságunk is erősödött Jiminnel, folytattuk az éjszakai játszadozásainkat.

A plázából tartottunk hazafelé, jókedvűen, nevetgélve szeltük az utcákat. Eléggé elszaladt az idő, a Nap lassan kúszott már az égre, a város ébredezni kezdett.

- Ha készen állsz rá, akkor holnap bemutatlak a társaságnak – oldalba bökött a könyökével.

- Milyen társaságnak?

- A barátaimnak.

- Öhm... n-nem hiszem, ho-hogy ez jó öltet – dadogtam.

- Ugyan már – átkarolt.

Karja a derekamon pihent, oldala az enyémhez nyomódott, amitől normál esetben bepánikolnék, szorongás fogna el, de nem. Ezeknek semmi jele nem volt.

- Lehet, hogy simán kimegyek az utcára, de helyben elvéreznék, ha beszélnem is kellene több emberrel – ráztam a fejem.

- Oké, van egy ajánlatom számodra – megállt, ezzel engem is megállított. - Versenyezzünk. Ha én hamarabb odaérek ahhoz a táblához – előre mutatott az irányába –, akkor találkozol velük, ha te érsz oda előbb, akkor még nem kell.

- Ekkora hülyeséget... - forgattam a szemeim.

Elengedett, felvette a kezdő pozícióját és megvárta, hogy én is így tegyek.

- Vigyázz... Kész... Rajt!

Egyszerre robbantunk ki, a bizonyos táblát becélozva rohantam. Métereken át egymás mellett haladtunk, majd némi előnyre tettem szert. Egyre jobban és jobban elé kerültem, a szemem le se vettem a célról, a kereszteződés utáni tábláról. Átvágtattam a bizonyos kereszteződésen, már csak pár méter választott el a nyeréstől, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülem. Fékcsikorgás, csattanás. Nehezen álltam meg, elkerekedett szemekkel fordultam meg és az elém táruló látványtól bepánikoltam. Jimin a földön feküdt, előtte pedig egy autó állt. Visszarohantam, térde rogytam a barátom mellett, egyből a pulzusát kerestem. Semmi.

- Ne, ne, ne, ne, ne – ismételgettem.

Feje alatt szélesedett a vértócsa, teljesen üres szemekkel nézett maga elé, remegő kezekkel rázogatom a mozdulatlan testét.

- Jesszusom! Te Úr Isten! - pánikolva sietett oda az autó sofőrje, de nem szenteltem rá figyelmet.

- Jimin, ne csináld ezt velem! – ekkor már folytak a könnyeim.

Ölembe húztam a testét, vére a ruhámra folyt, ahogy magamhoz szorítottam. Újra ugyan azt éreztem, mint évekkel ezelőtt, ismét át kellett élnem azt a fájdalmat, amikor egy számodra fontos személyt vesz el tőled az élet. Keserves zokogásom töltötte be a hajnali levegőt.

Kinyitom a szemeim és a plafonra nézek, erősebben szorítom magamhoz Jimin sapkáját. Oldalra fordítom a fejem és a gyertya melletti, bekeretezett képére nézek. A képről az a vidám srác néz vissza rám, akinek a vigyorától a hideg rázott, aki segített legyőzni a betegségem és aki megmutatta nekem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy magányosan éljem le. Azóta minden olyan, mint azelőtt, ismét szorongok az emberek közt, de már azzal a tudattal élek, hogy nem vagyok egyedül. Jimin mindig velem van. Megígérte...

I'm Sorry (Kris)

Nagyon sajnálom, de csak ennyire telt tőlem. Úgy éreztem, hogy valamilyen formában muszáj kiadnom magamból azt, amit érzek, de ennél többre már nem voltam képes... A valóságot fogalmam sincs mennyire tükrözi.

Lesznek majd, akik azt mondják, önző vagy, amiért olyan lépést teszel, ami által elkerülhetetlen, hogy néhány ember sérüljön. Lesznek majd, akik meg akarnak győzni arról, hogy az a normális, ha egy életen át a helyeden maradsz, boldogtalanul. Lesznek majd, akik szerint az a helyes út, ha feláldozod magad mindenki másért. Lesznek majd, akik sorolni kezdik, és mi lesz ezzel, azzal, meg amazzal? Lesznek majd, akik elítélnek, mert nem hisznek a boldogságban. Igen, lesznek majd, akik mindenkire gondolnak, mindenki fájdalmáért aggódnak, a Tiéden kívül. Lesznek majd, akikről kiderül, hogy a Te boldogságod sokadlagos számukra.
És lesznek majd olyanok is, akik támogatnak, mert igazán szeretnek, akik nem csak arra gondolnak, mi lesz velük, ha minden megváltozik, hanem arra is, hogy Te ezt igenis, mint minden ember, megérdemled! És ha itt nem kaptad meg, keresd meg a helyet, ahol megleled.Ha elbizonytalanodnál, egy dolog mindig jusson eszedbe, rossz döntés nem lehet az, ami a szívedet és legfőbb akaratodat követi, amit a boldogságodért teszel. Rossz nem lehet, mert nemes a célja. Csak fájdalmas. Igen, egy darabig mindenkinek, s bár kevesen fogják fel, Neked a legjobban. De tudnod kell azt is, a világ túlteszi majd magát rajta, és továbblép. Mert mindig ez történik. Egyszer majd visszagondolsz rá, hogy voltak napok, amikor az utcára is képtelen voltál kilépni, és hogy pontosan azok a sötét napok vezettek ki a csodás, csodás napsütésbe.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű; tudtam, hogy mi fog történni, és be is következett a lehető legrosszabb, amire számítottam.

Mindenki miattam sír, mindenki utál, mindenki elítél, de senki se tudja, hogy nekem ez mennyire nehéz. A rajongók nem tudják, hogy hét éve mennyit szenvedek nap, mint nap, akárcsak a többiek. Ők is sírnak. Sírnak, mert nem akarják, hogy elmenjek.

Én sem akarok elmenni, csak azt akarom, hogy végre emberként kezeljenek minket.

El vagyunk zárva a külvilágtól, szabályozzák és figyelik minden egyes léptünket, nincs nyugtunk a személyzettől, vagy éppen a rajongóktól. Én csak egy kis szabadságra vágyom, amikor azt tehetek, amit szeretnék, oda mehetek, ahova szeretnék, azokkal lehetek, akikkel lenni szeretnék.

Egyedül szálltam szembe a kiadóval, hogy kiálljak magamért és a másik tizenegy emberért, akik a családom, de annyira elharapódzott a dolog, hogy most már a családban maradásom a tét.

A személyzet be akar mocskolni, azt akarják elérni, hogy a kívülállók szemében én legyek a rossz, ezért mindent még kegyetlenebbül bánnak velünk: elveszik a telefonokat és más nevében, hamis kijelentésekkel hitetik el a rajongókkal, hogy milyen szörnyű ember vagyok, amiért el akarom hagyni a családom. Ez nem igaz. Odakint senki sem ismeri az igazságot, mindenkinek hazugsággal tömik a fejét.

Elszörnyedek, ha csak belegondolok, hogy hány emberrel sikerült meggyűlöltetniük, hogy hány ember sír most miattam. De akkor is meg kellett tennem ezt a lépést. Beleőrültem a tehetetlenségbe, amikor valaki megsérült gyakorlás közben, vagy megbetegedett, de ezt senki nem vette figyelembe, ugyan úgy hajtottak minket, embertelen módon.

Tárgyként, robotként kezelnek, folyamatosan adják az utasításokat, teljesen hidegen hagyja őket az egészségi állapotunk.

Nem önzőségből tettem, amit tettem. Leaderként a saját felelősségemnek érzem, hogy vigyázzak a többiekre, ezért az ő érdekeik lebegnek a szemem előtt.

Csak reménykedni tudok, hogy nem volt fölösleges a keletkezett botrány, és ha ki is kerülök a családból, legalább velük bánjanak tisztességesen ezek után. Egy ilyen áldozatot gondolkodás nélkül meghozok, Értük.

Végre megválhattam az álarcomtól. Mindig a mosolygós, vidám Kris-t kellett mutatnom a nyilvánosság előtt, el kellett rejtenem azt a sok fájdalmat, amit eddig okoztak. Most végre szabadabbnak érzem magam, már attól is, hogy megtettem az első lépést a változások felé.

Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam, sajnálom, hogy miattam kell sírnotok. Lehet, hogy nélkülem, de majd minden rendben lesz, minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Ne feledjétek, hogy én mindig Wu Yi Fan maradok, a hideg srác, akinek a csirke nem a stílusa.

Lélekben mindig itt leszek a családommal és én maradok az EXO-M leadere, akárki lép a helyembe.

 We Are One!

A crazy day (V)

Hosszú idő után egy nyugalmas nap a dormban. Legalábbis az lenne, ha J-hope nem esett volna nekem, megint.
- Ne próbáld bemagyarázni, hogy véletlen volt! - kora reggel visszhangzik ideges beszéde. - Tudom, hogy ez megint egy hülye csíny akart lenni!
Bemegy a konyhába, én pedig követem.
- De tényleg nem tudtam, ne haragudj – belépve megpillantom Jin-t és RapMon-t, akik unottan fordulnak felénk.
- Mi történt már megint? - sóhajt Namjoon.
- Ez a kis majom reggel romlott zöld teát hozott nekem! - vádlóan mutogat felém. - Olyan szörnyű íze volt, hogy majdnem elhánytam magam.
- Taehyung? - a leader felvont szemöldökkel várja az én verziómat.
- Én tényleg nem tudtam, hogy romlott, ez most tényleg nem tréfa akart lenni – magyarázkodok.
- Kérj bocsánatot és maradjatok csendben, mert a többiek pihenni szeretnének – határozottan zárja le a témát Jin.
- Ne haragudj – könyörgő tekintettel pislogok a sértettre.
Szó nélkül biccent egy aprót, sarkon fordul és kisétál. Felsóhajtok, miközben zavartan beletúrok narancssárga tincseimbe.
- Tényleg nem direkt volt – erősítem meg magamnak és én is magukra hagyom a hyungokat.
Az igaz, hogy szeretem a többieket szívatni és általában Hoseok a csapdáim áldozata, amiből nagy veszekedések vannak, de jogosnak tartom, hogy most nem hisz nekem. Áthaladok a nappalin, ahol Jimin és Jungkook bámulják a tévét és hangosan viháncolnak valami idióta show-műsoron.

- Hey – halkan nyitok be Suga szobájába.
Ő az egyetlen akivel most társalogni tudok. Az íróasztalánál ül, nekem háttal és nem válaszol, ezért halkan közel sétálok.
- Mit csinálsz, hyung? - kezem a vállára teszem.
- Szent pitypang! - rémülten kiált fel, teste megremeg. - Taehyung, mit settenkedsz a hátam mögött?! - dorgál.
- Hoseok most haragszik rám; a többiek elfoglaltak, nem akartam közéjük pofátlankodni, ezért gondoltam te--
- Felejtsd el – belém fojtja a szót. - Dalt kell írnom, nem érek rá csevegni.
- Az egyetlen pihenőnapon, reggel már dalt írsz? - pislogok meglepetten.
Nem válaszol, visszagörnyed az asztalon lévő papír felé és tollával kopogtat a falapon. Közelebb hajolok, hogy el tudjam olvasni azt, amit eddig írt.
- Elég zavaró, ha az ember arcába lihegsz... - közli.
- Talán tudok segíteni – csapom össze a tenyereim, teljesen fellelkesedve.
- Nem kell, köszönöm – igyekszik illedelmesen lekoptatni, de figyelmen kívül hagyom.
- Lássuk csak. „... mégis szeretném visszatekerni az időt” - olvasom át újra az utolsó sort.
Gondolkozó módba kapcsolok, ignorálom Suga egyre hangosabb dörmögését, ahogy más megfogalmazásokkal küld melegebb éghajlatra. Osztok, szorzok, a hitelesség érdekében a szoba egyik felső sarkába meresztem tekintetem és egyik ujjam az államra helyezem, felveszem a gondolkodó pózt. A háttérben hallom, hogy hyung egy éles sóhajjal feladja a próbálkozásait és elhallgat.
- … ahol tíz évesen a kedvenc hősöm meséjének főcímdalát énekeltem – dallamosan fejtem ki a létre hozott végeredményt.
- Ez baromi hülyén hangzik – morogja maga elé.
- Pedig még egy asszonánc rímet is sikerült bele csempésznem. Évesen-énekeltem – ismétlem.
- Ja, ügyes vagy – hangjában duzzad az érdektelenség.
Csalódottan lebiggyesztem alsó ajkam és kicsoszogok a szobából. Nem akarom unatkozással tölteni a napot, de Jin és Namjoon felnőtt dolgokról beszélgetnek, Jimin és Jungkook silány dolgokat csinálnak, nincs más lehetőségem, ki kell engesztelnem Hoseok-ot.
Mire végigfut az agyamon a gondolat már be is lépek a szobánkba. Az említett az ágyában, a fal felé fordulva fekszik, itt hallom, hogy a zene ordít a fülébe. Lassan megközelítem és leülök az ágy szélére, hátha észre vesz, de úgy tűnik, hogy alszik.
- Hyung – óvatosan megrázom a vállát.
Nem jön válasz, ezért párszor megismétlem a cselekedetem, de továbbra sem ad életjelet. Kiveszem a fülhallgatóját az egyik füléből és közel hajolok hozzá.
- HYUNG!
Magához tér, ijedtében ordít és kapálózik, amíg fel nem tűnik neki a jelenlétem.
- Taehyung--
- Hallgass meg – közbe vágok, mielőtt leordítaná a fejem is a helyéről. - Csak bocsánatot szeretnék kérni. Tudom, hogy sok hülyeséggel csesztettelek és meg is bántam, de mai tényleg teljesen véletlen volt.
- Ígérd meg, hogy mostantól megkímélsz a hülyeségeidtől – követeli határozottan.
- Megígérem – kezem a szívemre helyezem, hogy nyomatékosítsam a szavam.
- Jól van – kifejezéstelen arccal visszadugja a fülest és újra lefekszik a fal felé.
- De hát...
Durcásan sétálok át a saját ágyamra, ledobom magam a fekhelyre. Egyértelműen látszott rajta, hogy még haragszik, csak így akart gyorsan lekoptatni. Cseles, Hoseok... Nagyon cseles.
Ismét bekapcsolja az agyam a gondolkodó módot. Hogyan tudnám kiengesztelni? Hozok neki csokit. Áh, az túl nyálas lenne. Esetleg virággal? Áh, ugyan az...
Fél órányi gondolkozás után már a hajamat tépkedem, mire eszembe jut végre egy remek ötlet. Halkan osonok ki a szobából, bár nem tudom, hogy minek, amikor tudom, hogy úgyse hall semmit a környezetéből. Átlopakodok Jimin és Jin szobájába, ahol most is, mint mindig: meglepődök azon, hogy náluk mekkora rend és tisztaság van, a legidősebb tagnak köszönhetően.
Megközelítem a szekrényt, leguggolok és kihúzom az egyik alsó fiókot. Gondosan összehajtogatott alsónadrágok tárulnak elém, de engem nem lehet ilyen könnyen átverni. Beletúrok a fiók aljába, tapogatózni kezdek. Kezembe akadnak valami műanyag, kerek tárgy és kicsi, négyzet alakú zacskók, amiktől fintorogva folytatom a keresést. Végre megérzek egy hideg fémet, amit óvatosan kiveszek, a zsebembe csúsztatom és megigazítom az alsóneműket, hogy eltűntessem a nyomokat.
Feltűnés nélkül visszamegyek a mi szobánkba. Mit sem sejtve, Hoseok még mindig fekszik. Újra helyet foglalok mellette, kihúzom a fülhallgatóját.
- Hyung? - ezúttal halkan szólítom meg.
Nem ad választ, ördögi mosoly húzódik arcomra és előveszem a lopott tárgyat a zsebemből. Először a saját csuklómon, majd az övén is kattintom a bilincs másik felét. És akkor most hogyan tovább? Bámuljam, ahogy alszik? Azt hiszem ezt nem gondoltam át teljesen...
Aurámat egy zümmögő rovar zavarja meg, amit a kezemmel legyezve elhajtok. J-hope vállán telepedik meg, gyorsan rákészülök, majd teljes erőmből lecsapok felé. Hatalmasat csattan a tenyerem Hoseok vállán, aki fel is riad az ütéstől.
- Normális vagy?! - szorongatja a sajgó testrészét.
- Csak egy légy volt – dörzsölöm zsibbadó tenyerem a pólómhoz.
- Hagyj már békén!
Visszafordul a fal felé és magára rántaná a takaróját de keze a bilincs által elakad az enyémben.
- Mi a...? - felül és a fémet vizsgálja. - Kim Taehyung, neked elment az eszed?! - visít.
- Ez rajtunk marad addig, amíg haragszol rám – közlöm fennhangon.
- Nem haragszom rád – hangja kevésbé hihető.
- Elhiszem, ha őszintén mondod.
Egy gyors mozdulattal megragadja a pólóm szabad kezével és közel húz magához, dühös tekintetét az enyémbe fúrja.
- Ha nem veszed le ezt egy percen belül, esküszöm olyat teszek, amit még magam is megbánok – szavait halkan mondja, mégis fenyegetően.
- Öhm... Egy kicsit kellemetlen számomra ez a közelség – tekintgetek oldalra.
- Nem hallottad, amit mondtam?! Szedd le ezt a vackot!
- De nincs nálam a kulcs! - felemelem a hangom, ami láthatóan meglepő volt a számára.
- Mi az, hogy nincs nálad? - elengedi a felsőm, azonnal növeljük a távolságot egymás között.
- Az Jimin-ék szobájában maradt.
- Tőlük van a bilincs? - szemei elkerekednek, válaszként csak bólintok.
- Át kell mennünk, ha ki akarsz szabadulni.


Ő megy ki előbb, alaposan körbenéz, majd a bilinccsel ránt ki engem is a szobából.
- Au, ez fájt! - hangot adok a durvaságának.
- Szádon lakat – suttog indulatosan.
A gerlepár szobája felé vesszük az irányt, fülünket az ajtóra tapasztjuk, de egy hang se szűrődik ki azon.
- Mit csináltok?
Ijedten fordulunk meg, Jin kérdően méreget minket. Próbáljuk a kezüket úgy helyezni, hogy ne tűnjön fel neki a tőlük lopott tárgy, ezért szorosan egymás mellé állunk, hogy a hátunk mögé rejtsük.
- Se-semmit – feszült vigyorral, teljesen átlátszóan nyilvánulok meg.
Hoseok ismét megrántja a bilincset, hogy csendre intsen, amitől felszisszenek, de gyorsan moderálom magam.
- Taehyung bocsánatot kért és csak beszélgettünk – neki sikerül hihetően előadni a hazugságot. - Ne törődj velünk, menj csak a dolgodra.
- Oké... - Jin hyung arcán látszik, hogy azt hiszi megzakkantunk.
Bemegy a szobába, közben mi úgy fordulunk, hogy csak szemből lásson minket. Amint becsukja az ajtót, tolni kezdem hyungot.
- Mit művelsz?!
Nem válaszolok, előre megyek és rángatom magam után, Yoongi szobájába.
- Hyung, segíts! - csukom be magunk mögött az ajtót.
- Mi van már megint? - feldúltan fordul felénk.
Tekintete meglepetté változik, amint feltűnik neki a csillogó fém, ami Hoseok-hoz kapcsol.
- Ez meg mi?
- Csak Taehyung újabb baromsága.
- Jin bent van a szobába így nem tudjuk megszerezni tőlük a kulcsot – vázolom röviden a helyzetet.
- Tőlük loptátok? - ajkai széles mosolyra húzódnak, mintha nevetést akarna visszatartani. - Mit tudnék én segíteni?
- Csald ki Jin-t a szobából – kérlelem.
- Egyáltalán miért segítenék?
- Mert te vagy közülünk a legrendesebb és én nagyon szeretlek téged, hyung.
- Nekem mindegy, csak hagyd abba ezt a nyálas beszédet – rámszól, miközben feláll a székből. - Várjatok itt.
Kisétál, hallgatózni kezdünk. Nem lehet érteni, de halljuk, hogy valamiről beszélgetnek a szomszédban, majd kijönnek és elhaladnak a nappali felé. Hoseok kinéz, majd egy szemvillanás alatt átrohanunk a másik szobába. Leguggolok a szekrény elé, kihúzom a fiókot és ismét turkálni kezdek az alsógatyák alatt.
- Ugye tudod, hogy ez nagyon sunyi dolog? - suttogja J-hope.
- Abba is hagyhatom és akkor bilincsben maradunk.
- Vagy egyszerűen megmondom a többieknek, hogy mit műveltél már megint.
- Mi van veled az utóbbi napokban? - felé fordulok. - Tudtommal barátok vagyunk, de olyan szúrós vagy velem, mint egy kaktusz.
- Ez majd megbeszéljük, most keress inkább!
Ráhagyok, folytatom a kutakodást. Ismét kezembe akadnak a fura dolgok, mire megtalálom a keresett tárgyat.
- Megvan – közlöm.
- Hyung, várj még! - halljuk kintről Yoongi hangját.
- Siess! - sürget Hoseok.
Megnövekedik bennem az adrenalin, kapkodva próbálom kiszabadítani magunkat. Nehezen beletalálok a kulcslyukba, de nem tudom elfordítani.
- Mi van már? - türelmetlenkedik Hoseok.
- Én próbálom...
Abban a pillanatban egy kattanást hallunk, de a bilincs mégse nyílt ki. Kétségbeesett tekintettel pillantok fel az idősebbre.
- Mi van?
- Azt hiszem eltört – kihúzom a kulcsot és valóban beletört.
Hyung pillantásaiból ítélve, gondolatban egy pillanat alatt rám ruházott mindenféle negatív jelzőt. Jin léptei egyre hangosabbak lettek, ezért visszacsuktam a fiókot és bepréseltük magunkat az egyik ágy alá, ami nem bizonyult kényelmes pozíciónak. Kezem a számra szorítottam, mikor a legidősebb belépett az ajtón. Lábait figyelve követtem tevékenységeit, miközben J-hope könyöke a bordáim közé fúródott, amit igyekeztem valahogy a tudtára adni, de folyamatosan nyugalomra intett, ezért inkább feladtam. A percek óráknak tűntek, míg Jin el nem hagyta a szobát.
- Most hogy szedjük ezt le? - kérdezem kétségbeesetten, még mindig az ágy alatt.
- Megmondjuk, hogy miattad történt az egész, jó nagy lecseszést kapsz, amiért engedély nélkül elvettél valamit és valahogy megoldjuk.
Egyáltalán nem tetszett ez a terv, amit ki is fejeztem egy sóhaj és egy grimasz egyvelegében.
- Emlékszel, amikor együtt elmentünk a Namsan toronyhoz?
- Ez meg hogy jutott eszedbe? - kérdően néz rám.
- Azt akarom, hogy újra olyan jó barátok legyünk, mint akkor, ott.
- Tudod, hogy a legjobb barátom vagy – szigorú arckifejezése megenyhül. - De elegem van már az állandó hülyeségeidből.
- Sajnálom. Nem mindig neked szánom a csínyeket, de mindig téged talállak el.
- Állj le velük és normális leszek veled. Ez az ajánlatom.
- Nekem jobb ötletem van. Társulj hozzám, szívassuk együtt a többieket – huncut mosolyra húzom ajkaim.
- Rendben – az ő arcára is egy vigyor kerül. - De még ki kell találnunk, hogy szedjük le ezt a vackot.
- Először is vedd ki a könyököd az oldalamból – megteszi, végre megszűnik a nyomás. - Másszunk ki innen, mert elég kényelmetlen, szóljunk a többieknek és együtt kitalálunk valamit, hogy leoperáljuk.

Fekete Karácsony (Kai)

Kézenfogva sétálunk a szállingózó, kövér hópelyhek alatt, talpunk alatt ropog a hótakaró. Rád nézek és mosolyogva gyönyörködöm, az utcai lámpa fényében ragyogó arcodon. Annyira tökéletes vagy, még így, a hideg levegő általi pirospozsgás orcáiddal. Nem bírom tovább visszatartani az erős késztetést, amit érzek, ezért megállok, s összefont ujjaink miatt te is kénytelen vagy. Értetlenül nézel fel rám, én pedig minden szó nélkül magamhoz húzlak és szorosan átölellek. Csilingelő kuncogásoddal viszonzod az ölelést, majd forró csókban olvadnak össze dermedt ajkaink.

Szívem egyre hevesebben dobog, ahogy közeledünk a cél felé. Belépünk a park területére, ahol elszórtan lézeng egy-két ember. A kopasz fák ragyognak, és a szökőkút is fényáradatban pompázik. Tökéletes. Veszek egy nagy lélegzetet, össze szedem a bátorságom és megszólítalak, mindketten megállunk. Egy aranyos hümmögéssel fordulsz felém, egy kis mosollyal ajkaid szélén. Ismét veszek egy nagy szippantást a csípős levegőből és elengedem kis kezedet.

Még csak két éve ismerlek, de teljesen magadba bolondítottál, első látásra szerelembe estem és el is loptad a szívem. Mivel csábítottál így el? A gyönyörű mosolyoddal? A pisze orroddal? Vagy a nagy szemeiddel? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nekem lettél teremtve. Te az enyém vagy és én a Tiéd. Azt akarom, hogy életem végéig velem legyél és ez a legtökéletesebb alkalom arra, hogy ezt meg is valósítsam.

Zsebembe nyúlok, s térdre ereszkedem előtted a hóba, nem törődve a hideg, nedves érzéssel. Egyből arcod elé kapod kezeid és csak szemeiden látom, hogy mosolyogsz. Elő veszem a fekete kis dobozkát, feltárom előtted tartalmát és magabiztos hangon, mosolyogva teszem fel a kérdést.

Egyből igent mondasz, s egy mozdulattal leveszed a kesztyűd bal kezedről és úgy nyújtod felém. Kiveszem a csillogó ékszert a helyéről és lassan húzom gyűrűsujjadra. Tökéletesen passzol rád.

Meg se várod, amíg felkelek, a nevemet kiáltva ugrasz a nyakamba, amitől elveszítem egyensúlyom és hátam teljes felülete a hóba kerül, te pedig kényelmesen fekszel rajtam, miközben boldogan csókolsz.

Kellemes meleg van és ideális csend, amit csak a kandallóban lángoló tűz pattogása tör meg. A sokadik díszgömböt akasztom a zöldellő fára, ami fenyő illatot áraszt az egész lakásban és most is arra leszek figyelmes, hogy boldog mosollyal az arcodon nézegeted a gyűrűt az ujjadon, miközben egy angyalt akasztasz az egyik tűleveles ágra. Messzebb állunk a művünktől és egymás átkarolva csodáljuk a karácsonyfánkat.

Még nem tökéletes – szólalsz meg és kiveszed a maradék díszek közül a legfontosabbat. Kitartóan nyújtózkodsz vele a fa teteje felé, hogy a helyére illeszd az utolsó darabot is. Mögéd állok és könnyedén megemellek, így sikerül feltenni a csúcsdíszt is. A fa ez által most már tökéletes.

Összebújva ülünk a kanapén, a kandalló előtt. Teljesen álomszerű. Itt ülök életem szerelmével és azt kívánom, hogy sose érjen véget ez a pillanat.

Szeretlek – szólalok meg, ezzel megtörve a csendet.

Én is téged – rám mosolyogsz és egy érzelmes csókot kapok tőled.

Izgatottan szorongatom a kormányt, ahogy egyre közelebb érünk a szüleimhez. Alig várom, hogy megtudják: megtaláltam életem szerelmét. Feléd fordulok és egymásra mosolygunk, kedvesen végig simítasz a váltón pihentetett kezemen. Előre tekintek és látom, ahogy egy szembe jövő kisbusz megcsúszik és egyenesen felénk tart. Minden olyan gyorsan történik.

Fékcsikorgás. A rémült sikolyod. Durranás. Végül síri csend.

Lassan nyitom fel szemeim, pislogok párat, hogy látásom kiélesedjen, de továbbra is homályos marad minden. Felegyenesedek, homlokom elemelem a kormányról, érzem, hogy valami végig folyik arcomon. Látom előttünk a kisbuszt, az autónk kitört szélvédőjét és a szilánkok által szétvágott kezeimet. A kiálló darabokkal és a szörnyű fájdalommal mit sem törődve, azonnal kicsatolom az övem és feléd fordulok. Eszméletlenül ülsz mellettem, arcodon kisebb-nagyobb vágások éktelenkednek. Neveden szólítalak, remélve, hogy kinyitod a szemeid és válaszolsz.

Szívem összeszorul, ahogy elhaladnak előttem az emlékképek. Hihetetlen, hogy egy nappal ezelőtt még úsztunk a boldogságban, miközben ezt a fát díszítettük. Most egyedül állok a fa előtt és oda képzelem azt a pillanatot, amikor együtt tettük a helyére a csúcsdíszt. Leakasztom a kabátom a fogasról, bele bújok és lassan lépek ki a meleg lakásból. Halk, csattogó hangot hallatok a járólapon, amíg ki nem érek az utcára. Megfogom a korlátot és lemegyek a pár fokos lépcsőn. Célom a park, a mi parkunk, ahol megkértem a kezed. Még csukott szemmel is oda találok. Szívem apró szilánkokra van törve és sajog, ahogy a feldíszített szökőkúthoz érek, de egy könnycsepp se hagyja el szemeimet. Nem. Nem tudok már sírni. Már nem lenne erőm hozzá, ezért csendesen szenvedek a fájdalomtól, amit a veszteség okozott. Leülök a padra, ahol a legelső csókunk történt és fejem az égbolt felé fordítom.

Örökké szeretni foglak és tudom, hogy mindig velem leszel. Odafentről figyelni fogsz, amíg oda nem kerülök én is. Köszönettel tartozom, azokért a csodás pillanatokért, amiket okoztál nekem. Megtanítottál szeretni, mindenben mellettem álltál és gondoskodtál rólam, de nekem nem volt alkalmam meghálálni. Olyan hirtelen és gyorsan történt minden. De most a saját káromon kellett megtanulnom, hogy soha ne halassz el dolgokat, annyiszor öleld meg a szerelmed, ahányszor csak tudod, mondd neki, hogy szereted, mert sosem tudhatod, hogy melyik nap látod utoljára. Az élet kegyetlen és igazságtalan, de megy tovább, csak egy újabb fejezet kezdődik.

Életem végéig emlékezni fogok rád, de hiányozni fog a hóesés, a virágok, a napsütés és világ csodás dolgainak a látványa.

Emlékszem az illatodra, az érintéseidre, a mosolyodra és ezek azok, amiket sosem tudok elfelejteni. Ennyi nekem bőven elég, s minek a látás, ha téged már nem láthatlak? Már semmi szükségem nincs rá.

Elmosolyodok, kezembe veszem a fehér botom és a padról felkelve, a szép emlékekkel a fejemben elindulok a teljes sötétségbe.