Mindenki volt gyerek, és kivétel nélkül mindenki átesett azon a korszakon, amikor az lehetett, ami vagy aki lenni akart. A fantáziánk lehetővé tette, hogy egy botot borotvaéles kardnak lássunk, és visszarepítettük magunkat a lovagok korába.
Az idő múlásával rá kellett jönnöm arra az illúzióromboló tényre, hogy szuperhősök nem léteznek, ahogy sellők se, és vámpírok se, és még felsorolhatnám a többi mitológiai lényt. Eleinte csalódott voltam, hogy mégse lehet belőlem szuperhős, ha felnövök. Vártam a csodára, hogy megcsípjen egy pók, űrből lezuhant meteorokat kerestem, hátha azok felruháznak valamilyen különleges képességgel, de semmi ilyesmi nem történt.
Feladtam a reményt, és ahogy teltek az évek a játékaim lecserélődtek sminkcuccokra, a figyelmem pedig áttért a szuperhősökről az ellenkező nemre. Mint minden normális tinilány, én is vágytam a szerelemre, és a pókok meg a meteorok helyett arra vártam, hogy az aktuális kiszemeltem elhívjon egy randira.
Féltem a középiskolától, az idegen emberektől és az új környezettől, de az első napon szó szerint belebotlottam a srácba, aki attól a pillanattól kezdve kisajátította a szívemet. Én azonnal oda is adtam volna, de nem kellett neki.
A neve Luhan volt, együtt kezdtük az első évünket, de bármit csináltam, Ő nem vett észre. Túlságosan gyáva voltam, nem tudtam rávenni magam, hogy megszólítsam, ezért megpróbáltam felhívni magamra a figyelmét. A terveim nem egészen úgy sültek el, ahogy kellett volna, de nem adtam fel. Az első év nem telt semmi mással, csak Róla álmodoztam, és messziről figyeltem, mint valami őrült rajongó.
Egy évnyi keserves próbálkozás után kaptam egy mentőövet, amit ki is használtam, hogy Luhan végre észrevegyen. A mentőövemet úgy hívták, hogy népszerűség. Az egész iskola tudta a nevem, mindenki ismert de Ő még mindig átnézett rajtam. Aztán egy nap megváltozott az életem, olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.
Sokszor még manapság is belegondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet, ha választhatnék akár csak egy szupererőt. A repülés vagy a teleportálás nagyban megkönnyítené a közlekedést. A gondolatolvasással senkinek se lenne előttem titka, és mindig tudnám, hogy mi járhat éppen Luhan fejében.
Nem, sajnos nem egy ilyen képességgel áldott meg a sors. Ezt inkább véletlen egybeesések sorozatának, vagy simán csodának tudnám nevezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése