Boldogság (Lay)

A boldogsághoz nem vezet út, mert a boldogság maga egy útvonal, amin végigsétálhatsz, egészen az elmúlás kapujáig. A gondtalan túrázás közben másokba is belebotlasz, akik az ösvény mellett ácsorognak, és csak arra várnak, hogy valakit letérítsenek az útról. Ők azok a lények, akiket korábban elcsalogattak mások, vagy ők maguk hagyták el ezt az ösvényt, és céljuk, hogy te is az ő sorsukra juss. Megtehetik ezt erőszakkal, galád módon elkapják a karod, és magukkal rántanak a szomorúság és a fájdalom sáros, mocskos útirányába; vagy kedves, szép szavakkal s üres ígéretekkel beszélnek rá, hogy tarts velük, majd magadra hagynak. Visszamehetsz a boldogság aranyrögökkel kirakott macskakövére, de ahhoz rengeteg kitartásra, erőre és elszántságra van szükséged.

Ha egyszer lerántanak, onnantól fogva dermesztő hidegben és őrjítő hőségben mocsarakon, szakadékokon, vízeséseken kell átküzdened magad, hogy újra a fényes aranyra léphess. Minden esetben az elmúlás kapujához jutsz, és a boldogság ösvénye csak egy vékony útszakasz, amiről akár egy botlás miatt is letérhetsz, de az életedet az határozza meg, hogy milyen úton haladsz. Nem mindegy, hogy az elmúlás kapuja előtt állva mosolyogva gondolsz a szép emlékekre, vagy megkönnyebbülsz, hogy végre véget ér a hosszas szenvedésed.

De van egy kiskapu. Mindig van kiskapu, amit csak meg kell találnod, és minden sokkal egyszerűbb.

Sötét van, az utak teljesen üresek a hajnali órákban, így a tökéletes csendet nem tör meg más, csak a hevesen záporozó eső. Hunyorogva nézek fel az utcát megvilágító lámpára, ami már nagyon a végét járja, erőtlenül pislákol a fénye. A hideg vízcseppek már teljesen átáztatták a ruhámat, egy copfban összekötött hajamból kiszabadítottak néhány tincset, és azok az arcomra tapadtak. Sós könnyeimet elmossák a felhőkből szakadó cseppek , egybeolvadnak, és együtt folynak végig az államon, onnan pedig az ázott betonra csöppennek.

Hajnali kocogásomnak nem állhatott útjába az időjárás, így is bátran nekivágtam, de most mégis elgyengülve ácsorgok. Bátran engedek utat a könnyeimnek, hiszen az eső mindent eltüntet, néhány szembejövő, esőkabátos, esernyőt tartó lélek csak azért néz idiótának, mert itt állok, mint akinek semmi dolga az életben. Senki nem tudja, hogy valójában az érzelmek kerítettek a hatalmukba, és miattuk állok itt, bénultan.

Egy forró zuhany után már újra érzem az ujjaimat, s ezúttal esernyőt ragadok, mielőtt ismét kilépnék a viharba. A reggeli órákban feléledt a forgalom, munkába siető autósok pofátlan módon a gyalogosokra fröcskölik az útszéli tócsák vizeit, mintha mi kisebb rendűek lennénk. Ugyan úgy emberek vagyunk, mint ők a fűtött, kényelmes utastérben.

Az iskola ajtaját mindenki rohanva közelíti meg, hogy mielőbb megmeneküljön az eső elől, mintha az életük forogna kockán. „Nem vagy cukorból, nem fogsz elolvadni” – eszembe jutnak a nagypapám szavai, aki mindig ezt mondta, amikor az esőt hoztam fel kifogásnak, ha nem akartam iskolába menni. Azóta sok dolog megváltozott. Rájöttem, hogy nem vagyok cukorból, és kifejezetten szeretem a viharos napokat, a nagypapám pedig már nincs köztünk, hogy ezt elmondhassam neki.

– Ott ácsorgott, mint valami fogyatékos! – hallom a kiabálást, majd legalább húsz ember nevetését.

Belépek az osztályterem ajtaján, ahonnan a hangokat hallani, és hirtelen minden tekintet rám szegeződik. Figyelmen kívül hagyom a gonosz, lenéző, kárörvendő pillantásokat, céltudatosan a padomhoz megyek, és leülök, mint aki nem is érzékeli a körülötte lévők jelenlétét.

– Hé, te nyominger! – tudom, hogy ez a pubertásban lévő fiúhang nekem szól, de nem figyelek rá. – Még mindig nyomod a sátánista dolgokat? Hogy van a legjobb barátod, Mr. Sátán az Alvilág Ura?

Leperegnek rólam a szavak, mert szinte minden reggel ezekkel a kérdésekkel fogadnak. Sátánistának tartanak a visszahúzódó, csendes természetem miatt, de már nem is védem magam, egy idő után feladtam a próbálkozást. Mindig én maradtam alul, ezért nem volt értelme.

Az utolsó óra előtti szünet. A padon könyökölök, lehajtott fejjel tenyereimet a füleimre tapasztom, hogy ne halljam a gúnyolódásokat, amivel az osztálytársaim remekül elszórakoztatják magukat.

– Te sátánista boszorkány!

– Máglyára vele!

Ezek a mondatok az utolsók, amiket képes vagyok hang nélkül eltűrni. Nem akarom, hogy lássanak megtörni, ezét felállok, és arcomat takarva rohanok ki a teremből.

– Menj, sírd el a bánataidat Mr. Sátánnak!

Az iskola folyosóján visszhangzik a nevetésük, és a könnyeim kibuggyannak. Futok, egészen a mosdóig meg se állok. Vakon is betalálok a legutolsó fülkébe, ahova mindig ilyen állapotban jövök. Elhúzom a reteszt, lehuppanok a vécé fedelére, és utat engedek a sós könnycseppeknek. Mindig én vagyok a célpont, akinek a szekálásán jót nevetnek mások. Nem vagyok szemrevaló, nem vagyok tehetséges semmiben, zárkózott vagyok, de ezeket akkor se tartom elég nyomós érveknek ahhoz, hogy mások a földbe tiporjanak. Senkinek nincs joga ítélkezni mások felett. Nem lehet tudni, hogy kinek milyen élete van. A fogyatékkal élő emberek nem tehetnek róla, hogy nem élhetnek átlagos életet, a balesetet szenvedő emberek nem tehetnek róla, hogy tolószékbe kerültek, a tűzben megégett emberek nem tehetnek róla, hogy eltorzult az arcuk. Inkább azok az emberek elítélendők, akik ujjal mutogatnak rájuk és hangosan kinevetik őket. Egyetlen közös dolog van mindenkiben, mégpedig az, hogy emberek vagyunk. Mind hibázunk, megbánunk, szeretünk, adunk, kapunk.

Halkan lépek be a terembe, ahol már tart a tanóra. Az őszülő, bajszos férfi elhallgat, minden tekintet rám szegeződik.

– Elnézést – mélyen meghajolok.

– Merre járt a hölgy? – a tanár lenéző hanglejtésétől ismét összeszorul a torkom.

– A mosdóban… – félve válaszolok, remélve, hogy nem hallják a többiek.

Végre teljesült a kívánságom, és senki nem nevetett fel hangosan, kitalálva valami megalázó dolgot.

– Üljön le – utasításra elindulok a helyemre –, és menjen orvoshoz, ha problémái vannak az ürítéssel.

Több se kellett a primitív barmoknak, hangos kacajuk tölti be a termet. Szégyenkezve, a sírást visszatartva ülök le a helyemre. Még egy felnőtt, negyvenes éveiben járó férfi is viccet űz belőlem. Így mégis mit várjak az éretlen korombeliektől?

Az eső még kövér cseppekben esik, de az utcára lépve nem húzom fel az esernyőt, mint azok, akik cukorból vannak. Egy újabb szörnyű napot kevesebb-több sikerrel vészeltem át. Legalábbis ezt gondolom, amíg meg nem jelennek előttem az osztálytársaim. Körbeállnak, lányok és fiúk egyaránt, ezért lehetőségem sincs tovább menni, vagy hátrálni, mert a hátam mögött is állnak. Rémülten nézek végig a rosszat sejtető vigyorokon.

– Mondd csak… – a legmagasabb fiú lépdel közelebb hozzám. – A sátánisták mennyire szeretik a vizet?

Ő az, akit a legjobban megvetek és gyűlölök. Semmi jó tulajdonsága nincs, a többiek által túl van értékelve, és ettől azt gondolja, hogy ő az emberi faj mintapéldánya.

– Kérdeztem valamit, süket vagy? – elkomolyodik, de továbbra se válaszolok, és kerülöm a tekintetét. – Srácok, azt hiszem a csajszi fürdeni akar – összecsapja a tenyereit, és ismét vigyorog rám.

Hátulról valaki megragadja a táskám, és rángatni kezd. Nem merek megszólalni, de próbálok ellenkezni, ami semmit nem ér, a hátizsákomból se tudok kibújni, mert megemelve tartja. Meglátom az úti célt, ami egy nagyobb pocsolya.

– Ne! – hevesebben próbálok ellenállni a vonszolásnak.

– Nocsak, a kislány képes a beszédre! – hangjából ítélve egy fiú van mögöttem.

Erőteljesen megrántja a táskám, majd elenged, s ez által elvesztem az egyensúlyom. A sikerélménytől dobhártyaszaggatóan felnevetnek mindannyian, amikor hangos csattanással esek a tócsába. Befed a koszos víz, a könyököm és a derekam tompította az esést, sajogni kezdenek, így meg se tudok mozdulni. Tehetetlenül fekszek, és hallgatom a különböző hangzású nevetéseket.

– Mi a francot műveltek?! – a felháborodott, határozott hang tulajdonosát nem látom, de azt gondolom, hogy az egyik tanár lehet. – Takarodjatok haza!

Léptek sokaságának dübörgése visszhangzik a pocsolyában, ahol még mindig mozdulatlanul, megalázva, halkan sírdogálva fekszek.

Látóterembe kerül a megmentőm, aki meglepetésemre ugyan olyan egyenruhát visel, mint én, tehát ő is egy diák. Nem ismerős az arca, ami aggodalmat tükröz, miközben fölém hajol. Talán egy évvel lehet idősebb nálam, szemei barátságos csillogással figyelnek, ami megnyugtatja a lelkemben tomboló érzelem-tornádót.

Kezemet megfogva felhúz a földről, amit nem tudok némán eltűrni, halkan sziszegek a belém nyilalló fájdalomtól. A titokzatos idegen átkarol, mintha védeni akarna valamitől, és minden szó nélkül visszavezet az iskola hatalmas épületébe.

A tornaterem fiú öltözőjében csak mi vagyunk, az egyik szekrényből kivesz egy tisztának tűnő törölközőt, és felém nyújtja.

– Tessék, mielőtt megfáznál… – kedvesen mosolyog. – Egyébként Yixing vagyok.

Elveszem tőle a puha anyagot, s félénken, de elkezdem megtörölni vele a hajam. Látva a kellemetlen arckifejezésemet tapintatosan elfordul.

– Nem tudom, hogy ezek mit képzelnek magukról – motyogja. – Bár előbb tudtam volna, hogy ezt teszik veled…

– Miért védtél meg? – halkan kérdezem. – Honnan tudtad, hogy mit csinálnak?

– Igaz, hogy egy évfolyammal fölöttetek vagyok, de az étkezőben ma láttam, hogy szekálnak, és akkor is közbe akartam lépni, csak elmentek, mire odaértem volna. Nem tudom, hogy mi a baj veled, de láttam, hogy segítségre van szükséged, és ezt nem hagyhattam figyelmen kívül.

Nem tudom visszatartani, ismét elgyengülök, és néma pityergésbe kezdek. Egy óvatlan pillanatban szipogást hallatok, ami a magas fiúnak azonnal fel is tűnik, és felém fordul.

– Ne sírj… – felém nyúl, óvatosan megsimogatja a vállam.

Ez is ritka alkalmak egyike, amikor örömömben sírok. Örülök, hogy valakin végre őszinte, jóindulatú érzéseket látok. Eddig nem is tudtam, hogy ennyire kellemes, ha valaki mellettünk áll.

Megtaláltam a kiskaput, amivel sikerült visszajutnom a boldogság útjára. Ez nem egy ajtó volt, nem is egy tárgy, nem is egy gondolat, hanem egy ember, aki ismeretlenül, előítéletek nélkül állt ki mellettem. Az ő segítségével kerültem ki a nehezen járható, sötét mezőkről, de hosszú út van még előttem az elmúlás kapujáig. Csak remélni tudom, hogy Yixing mellettem lesz, és elkap, ha valaki ismét le akarna rántani az ösvényről.

Magány (Lay)

A te szemszöged:

Az emberek társas lények. Van, aki azt mondja „Egyedül akarok lenni”, de ez hazugság. Nagyon is szüksége van rá, hogy mellette maradj. Nem kell világmegváltó beszédet tartanod, hogy felvidítsd. Elég egy szoros ölelés is. Tudasd vele, hogy nincs egyedül, és ő ezt meg fogja hálálni neked.

A magány a legerősebb ellenség, mert nem az érzés fog megölni, hanem rávesz, hogy saját magad vess véget az életednek.

Egyedül gubbasztok a sötét szobában, a földön ülök, hátam az ágy oldalának van támasztva, és szorosan ölelem magamhoz a lábaimat. A térdeimen pihentetem a fejem, s az agyam rákényszerít arra, hogy képzeletben újra átéljem az életem legemlékezetesebb pillanatait. A mellkasom szúr, a sós könnycseppek marják a bőrömet, de nem tudok tenni ellene semmit. Fáj, túlságosan fáj visszagondolni a régi, szép időkre. Azokra az évekre, amikor el se tudtam képzelni, hogy most itt fogok bőgni. Akkor még voltak barátaim, tudtam mi az a boldogság, a mosolyom nem volt erőltetett, és szeretettnek éreztem magam.

Ennek fordítva kellett volna történnie, tiniként kellett volna bőgnöm, hogy nincs senkim, és mostanra jött volna rendbe az életem. Fogalmam sincs, hogy mit ronthattam el. Szép lassan távolodott tőlem mindenki, de én csak azt vettem észre, hogy már senkim sincs. Magamra maradtam. Nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat, akivel csak úgy elmehetnénk csavarogni, aki most segíthetne rajtam.

A mély érzelmek csapdájából a telefonom csörgése szabadít ki. Megszeppenve nyúlok érte, ugyanis az óra éjfél körül járhat, és amúgy sincs senki, akit érdekelnék. A világító kijelzőre pillantok, amin az 'Unicorn' név áll. Szipogok párat, kézfejemmel törlöm meg az orrom, majd fogadom a hívást.

- H-hallo? – sírástól rekedt hangon szólok bele.

- Szia – barátságos hangja melegséggel tölt el. – Ugye nem ébresztettelek fel?

- Nem...

- Csak meg akartam kérdezni, hogy holnap nincs-e kedved-

- Ne haragudj, Yixing – nem hallgatom végig. – Nincs kedvem.

- De... – elhallgat. – Talán valami baj van?

- Nincs – hazudom.

- Tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk, de én-

- Tudom – ismét közbe szólok. – Csak most nincs kedvem semmihez. Ha nem haragszol, elmennék aludni.

- Öhm... j-jó... ne haragudj...

- Szia.

Bontom a vonalat. Túl sokáig voltam egyedül, túl nehéz már lebontani azokat a falakat, amik körbe kerítettek. Beburkolóztam ebbe a sötét lepelbe, ami lassan felemészt. Egyre erősebb az az érzés, hogy semmi keresnivalóm ezen a világon. A könnyzápor ismét lezúdul az arcomon, keserű zokogással fekszek az ágyba.

Keservesen, de túléltem egy újabb éjszakát. Minden nap arra gondolok, hogy sose tudhatom, melyik lesz az életem utolsó napja. Felkelek az ágyból, szédülök, de sikerül eljutnom a fürdőszobáig. Megállok a tükör előtt, és ma is elborzadok a látványon, ami fogad. Sápadt arc; a könnyektől kiszáradt a bőröm; karikás, bevérzett szemek. Napról napra egyre jobban hasonlítok egy élőhalottra. Valójában így is érzem magam, mintha az élet és a halál között lebegnék.

Megmosom az arcom és a fogaim, a kinézetem még mindig egy zombihoz hasonlít, de már meg se próbálok javítani rajta. Egyáltalán nem érzek éhséget, de a behorpadt hasfalam arra késztet, hogy egyek valamit, ezért szédelegve a konyhába megyek. Nem akarok éhen halni, nem akarom kitenni a szüleimet egy olyan tragédiának, hogy a holttestemet találják csak itthon, amikor hazaérnek a nyaralásból. Igen, ők épp a tengerparton vannak, kettesben, mert én nem akartam velük tartani. És igen, a szüleim tudnak róla, hogy mély depresszióban szenvedek, de nem tudnak tenni ellene semmit. A pszichológus gondolatára is elkap a méreg, egy vadidegen ember kizárt, hogy kisegíthetne ebből a kóros állapotból.

Az ágyamban fekszek, üres tekintettel bámulom a plafont, és arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne, ha egyszerűen csak eltűnhetnék. Megszűnnék létezni anélkül, hogy bárkinek feltűnne. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy sok ember elfelejtett, de arra kíváncsi lennék, vajon hányan sírnának, ha meghalnék? Sokszor eljátszom a gondolattal, de ezt valószínűleg sose fogom megtudni. Talán jobb is.

Ismét felébreszt valami az elmélkedésből, de ezúttal a bejárati ajtó felőli kopogás hangja. Lelki szemeim elé egyből Yixing arca ugrik be, felkelek az ágyból, ajtót nyitok, és valóban ő az. Aggódó tekintettel néz le rám.

- Bejöhetek? – szégyenlősen kérdezi.

Félre állok az útból, belép a hallba, és megvárja amíg becsukom az ajtót.

- Mi történt veled? – a vállamnál fogva fordít maga felé.

- Semmi – kerülöm a tekintetét, megint a sírás fojtogat, de visszatartom.

- Hol vannak a szüleid?

- A parton...

- Itthon hagytak, egyedül? – megszeppen.

- Azért jöttél, hogy kérdezősködj?! – mérgesen förmedek rá.

Elfelejtettem, hogy hogyan kell bánni az emberekkel, már nem tudom megmondani, hogy mi a különbség a bunkóság és a kedvesség között.

Sarkon fordulok, visszamegyek a szobámba, és Yixing követ. Visszafekszek az ágyba, magamra húzom a takarót, ő pedig megáll az ajtóban.

- Hagyj békén – elfordulok tőle, hogy ne lássa a kibuggyanó könnycseppeket.

Ne hagyj magamra, kérlek! Nem tudom megakadályozni az újabb sírógörcsöt, próbálok csendben maradni, de a remegésemet nem tudom leállítani. A fejemre húzom a takarót, és a levegőt is visszatartom, hogy egy hangot se adjak ki. A reszkető testemhez valami hozzáér, majd érzem, hogy besüpped mellettem az ágy széle.

- Ne sírj – Yixing hangja lágy, nyugtató.

Köszönöm! Nem erőlködök tovább, kiengedem a könnyeket, és hangos zokogásba kezdek. Lay lehúzza rólam a takarót, ezért a tenyereim mögé bújok, hogy elrejtsem a sírástól még jobban eltorzuló arcomat. Egy meleg kéz kezdi simogatni a karomat, és a szobában néma csend van, Lay megértően várja, hogy lecsillapodjak. Az a pár perc hosszú óráknak tűnik, de végül megnyugtat a simogatása, a könnycsatornáim elapadnak. Hüppögve törlöm meg a szemeimet, Yixing halvány mosollyal nyújt felém egy papír zsebkendőt. Felülök, kifújom az orrom, és hálásan pillantok fel a mellettem ülő fiúra, akinek az arca két oldalán egy-egy mosolygödör van.

- Jobb már? – a hangja tele van együttérzéssel, ami hihetetlenül jól esik a darabokban heverő lelkemnek.

- Egy kicsit...

- Gyere ide – felém nyúl.

Azonnal a karjai közé dőlök, szorosan átölelem a testét, kapaszkodok belé, mint egy mentőövbe. Annyira jó érzés valakinek a közelségét érezni. Valakinek, aki érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy van értelme az életnek, csak erről néha megfeledkezik az ember. Yixingnek csak ennyi kellett ahhoz, hogy kirántson az élet és a halál közti szakadékból. Nem volt másra szükségem, csak arra, hogy érezzem, valakinek még fontos vagyok. Valaki sírna értem, ha meghalnék, és nekem ez bőven elég.

Gyengéd mozdulatokkal simogatja a hátam, az ölelésében úgy érzem magam, mintha újra feltöltődnék életerővel, ami hónapokkal ezelőtt elpárolgott belőlem. Percekig élvezem a közelségét, majd kibontakozok a karjai közül.

- Köszönöm... – mosolyogva törlöm le az utolsó könnycseppeket.

Hű! Már el is felejtettem, hogy milyen érzés mosolyogni.

- Nahát! Az ott egy felfelé görbülő vonal? – játékosan mutat az ajkaimra.

Elégedetten vigyorog, és az ujjai váratlanul támadják meg az oldalamat. A csiklandozásától felnevetek, és ez a kacarászás egy újabb fordulóponthoz juttat el, de ezúttal már a jó irányba haladok.

Mindenkinek van egy „Valaki”-je, aki egy pillanat alatt, akár egy mozdulattal kiszabadíthat a mélypontról. Ez a „Valaki” lehet egy kedves ismerős, egy régi barát, egy családtag, de akár egy megfelelő pillanatban érkező idegen is.

Nem létezik olyan, hogy „magány”. Ha az életed hullámvasútja kisiklik, akkor se leszel teljesen egyedül, mert mindig lesz egy másik ember, aki a szomszéd városban, vagy a Föld túloldalán, de pontosan ugyan azt érzi, mint Te.