Magány (Lay)

A te szemszöged:

Az emberek társas lények. Van, aki azt mondja „Egyedül akarok lenni”, de ez hazugság. Nagyon is szüksége van rá, hogy mellette maradj. Nem kell világmegváltó beszédet tartanod, hogy felvidítsd. Elég egy szoros ölelés is. Tudasd vele, hogy nincs egyedül, és ő ezt meg fogja hálálni neked.

A magány a legerősebb ellenség, mert nem az érzés fog megölni, hanem rávesz, hogy saját magad vess véget az életednek.

Egyedül gubbasztok a sötét szobában, a földön ülök, hátam az ágy oldalának van támasztva, és szorosan ölelem magamhoz a lábaimat. A térdeimen pihentetem a fejem, s az agyam rákényszerít arra, hogy képzeletben újra átéljem az életem legemlékezetesebb pillanatait. A mellkasom szúr, a sós könnycseppek marják a bőrömet, de nem tudok tenni ellene semmit. Fáj, túlságosan fáj visszagondolni a régi, szép időkre. Azokra az évekre, amikor el se tudtam képzelni, hogy most itt fogok bőgni. Akkor még voltak barátaim, tudtam mi az a boldogság, a mosolyom nem volt erőltetett, és szeretettnek éreztem magam.

Ennek fordítva kellett volna történnie, tiniként kellett volna bőgnöm, hogy nincs senkim, és mostanra jött volna rendbe az életem. Fogalmam sincs, hogy mit ronthattam el. Szép lassan távolodott tőlem mindenki, de én csak azt vettem észre, hogy már senkim sincs. Magamra maradtam. Nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat, akivel csak úgy elmehetnénk csavarogni, aki most segíthetne rajtam.

A mély érzelmek csapdájából a telefonom csörgése szabadít ki. Megszeppenve nyúlok érte, ugyanis az óra éjfél körül járhat, és amúgy sincs senki, akit érdekelnék. A világító kijelzőre pillantok, amin az 'Unicorn' név áll. Szipogok párat, kézfejemmel törlöm meg az orrom, majd fogadom a hívást.

- H-hallo? – sírástól rekedt hangon szólok bele.

- Szia – barátságos hangja melegséggel tölt el. – Ugye nem ébresztettelek fel?

- Nem...

- Csak meg akartam kérdezni, hogy holnap nincs-e kedved-

- Ne haragudj, Yixing – nem hallgatom végig. – Nincs kedvem.

- De... – elhallgat. – Talán valami baj van?

- Nincs – hazudom.

- Tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk, de én-

- Tudom – ismét közbe szólok. – Csak most nincs kedvem semmihez. Ha nem haragszol, elmennék aludni.

- Öhm... j-jó... ne haragudj...

- Szia.

Bontom a vonalat. Túl sokáig voltam egyedül, túl nehéz már lebontani azokat a falakat, amik körbe kerítettek. Beburkolóztam ebbe a sötét lepelbe, ami lassan felemészt. Egyre erősebb az az érzés, hogy semmi keresnivalóm ezen a világon. A könnyzápor ismét lezúdul az arcomon, keserű zokogással fekszek az ágyba.

Keservesen, de túléltem egy újabb éjszakát. Minden nap arra gondolok, hogy sose tudhatom, melyik lesz az életem utolsó napja. Felkelek az ágyból, szédülök, de sikerül eljutnom a fürdőszobáig. Megállok a tükör előtt, és ma is elborzadok a látványon, ami fogad. Sápadt arc; a könnyektől kiszáradt a bőröm; karikás, bevérzett szemek. Napról napra egyre jobban hasonlítok egy élőhalottra. Valójában így is érzem magam, mintha az élet és a halál között lebegnék.

Megmosom az arcom és a fogaim, a kinézetem még mindig egy zombihoz hasonlít, de már meg se próbálok javítani rajta. Egyáltalán nem érzek éhséget, de a behorpadt hasfalam arra késztet, hogy egyek valamit, ezért szédelegve a konyhába megyek. Nem akarok éhen halni, nem akarom kitenni a szüleimet egy olyan tragédiának, hogy a holttestemet találják csak itthon, amikor hazaérnek a nyaralásból. Igen, ők épp a tengerparton vannak, kettesben, mert én nem akartam velük tartani. És igen, a szüleim tudnak róla, hogy mély depresszióban szenvedek, de nem tudnak tenni ellene semmit. A pszichológus gondolatára is elkap a méreg, egy vadidegen ember kizárt, hogy kisegíthetne ebből a kóros állapotból.

Az ágyamban fekszek, üres tekintettel bámulom a plafont, és arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne, ha egyszerűen csak eltűnhetnék. Megszűnnék létezni anélkül, hogy bárkinek feltűnne. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy sok ember elfelejtett, de arra kíváncsi lennék, vajon hányan sírnának, ha meghalnék? Sokszor eljátszom a gondolattal, de ezt valószínűleg sose fogom megtudni. Talán jobb is.

Ismét felébreszt valami az elmélkedésből, de ezúttal a bejárati ajtó felőli kopogás hangja. Lelki szemeim elé egyből Yixing arca ugrik be, felkelek az ágyból, ajtót nyitok, és valóban ő az. Aggódó tekintettel néz le rám.

- Bejöhetek? – szégyenlősen kérdezi.

Félre állok az útból, belép a hallba, és megvárja amíg becsukom az ajtót.

- Mi történt veled? – a vállamnál fogva fordít maga felé.

- Semmi – kerülöm a tekintetét, megint a sírás fojtogat, de visszatartom.

- Hol vannak a szüleid?

- A parton...

- Itthon hagytak, egyedül? – megszeppen.

- Azért jöttél, hogy kérdezősködj?! – mérgesen förmedek rá.

Elfelejtettem, hogy hogyan kell bánni az emberekkel, már nem tudom megmondani, hogy mi a különbség a bunkóság és a kedvesség között.

Sarkon fordulok, visszamegyek a szobámba, és Yixing követ. Visszafekszek az ágyba, magamra húzom a takarót, ő pedig megáll az ajtóban.

- Hagyj békén – elfordulok tőle, hogy ne lássa a kibuggyanó könnycseppeket.

Ne hagyj magamra, kérlek! Nem tudom megakadályozni az újabb sírógörcsöt, próbálok csendben maradni, de a remegésemet nem tudom leállítani. A fejemre húzom a takarót, és a levegőt is visszatartom, hogy egy hangot se adjak ki. A reszkető testemhez valami hozzáér, majd érzem, hogy besüpped mellettem az ágy széle.

- Ne sírj – Yixing hangja lágy, nyugtató.

Köszönöm! Nem erőlködök tovább, kiengedem a könnyeket, és hangos zokogásba kezdek. Lay lehúzza rólam a takarót, ezért a tenyereim mögé bújok, hogy elrejtsem a sírástól még jobban eltorzuló arcomat. Egy meleg kéz kezdi simogatni a karomat, és a szobában néma csend van, Lay megértően várja, hogy lecsillapodjak. Az a pár perc hosszú óráknak tűnik, de végül megnyugtat a simogatása, a könnycsatornáim elapadnak. Hüppögve törlöm meg a szemeimet, Yixing halvány mosollyal nyújt felém egy papír zsebkendőt. Felülök, kifújom az orrom, és hálásan pillantok fel a mellettem ülő fiúra, akinek az arca két oldalán egy-egy mosolygödör van.

- Jobb már? – a hangja tele van együttérzéssel, ami hihetetlenül jól esik a darabokban heverő lelkemnek.

- Egy kicsit...

- Gyere ide – felém nyúl.

Azonnal a karjai közé dőlök, szorosan átölelem a testét, kapaszkodok belé, mint egy mentőövbe. Annyira jó érzés valakinek a közelségét érezni. Valakinek, aki érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy van értelme az életnek, csak erről néha megfeledkezik az ember. Yixingnek csak ennyi kellett ahhoz, hogy kirántson az élet és a halál közti szakadékból. Nem volt másra szükségem, csak arra, hogy érezzem, valakinek még fontos vagyok. Valaki sírna értem, ha meghalnék, és nekem ez bőven elég.

Gyengéd mozdulatokkal simogatja a hátam, az ölelésében úgy érzem magam, mintha újra feltöltődnék életerővel, ami hónapokkal ezelőtt elpárolgott belőlem. Percekig élvezem a közelségét, majd kibontakozok a karjai közül.

- Köszönöm... – mosolyogva törlöm le az utolsó könnycseppeket.

Hű! Már el is felejtettem, hogy milyen érzés mosolyogni.

- Nahát! Az ott egy felfelé görbülő vonal? – játékosan mutat az ajkaimra.

Elégedetten vigyorog, és az ujjai váratlanul támadják meg az oldalamat. A csiklandozásától felnevetek, és ez a kacarászás egy újabb fordulóponthoz juttat el, de ezúttal már a jó irányba haladok.

Mindenkinek van egy „Valaki”-je, aki egy pillanat alatt, akár egy mozdulattal kiszabadíthat a mélypontról. Ez a „Valaki” lehet egy kedves ismerős, egy régi barát, egy családtag, de akár egy megfelelő pillanatban érkező idegen is.

Nem létezik olyan, hogy „magány”. Ha az életed hullámvasútja kisiklik, akkor se leszel teljesen egyedül, mert mindig lesz egy másik ember, aki a szomszéd városban, vagy a Föld túloldalán, de pontosan ugyan azt érzi, mint Te.