Written Love - 2. rész

 – Haemin… Haemin, nem akarsz felkelni?

Álmosan motyogva fordulok át a másik oldalamra, nem törődve a nagybátyám kérdésével.

– Háromnegyed nyolc van, el fogsz késni.

Kipattannak a szemeim, amikor meghallom, hogy mennyi az idő. Ilyenkor már a buszon szoktam ülni, ezért kiugrok az ágyból, nem törődve azzal, hogy a füzetemet is lelököm róla.

– Miért nem keltettél fel korábban?! – visítom, miközben a fürdőszobába szaladok.

Nem kapok választ Chanyeoltól, percek alatt elintézem a reggeli készülődést, felkapok valamit a szekrényből, ami épp a kezembe akad, és gyors pillantást vetek magamra a tükörben. Nagy sikollyal lépek közelebb, amikor meglátom a nyúzott arcomat és a kócos hajamat. Az egész éjszakát írással töltöttem, aminek meg is van rajtam a nyoma. Még sose láttam magam ilyen borzalmasnak.

– El fogok késni! – mérgelődök, miközben durván fésülködök, kitépve pár hajszálamat.

– Elviszlek kocsival – Chanyeol kiáltja lentről.

A fuvarnak köszönhetően még időben beérek, de a közérzetem ma reggel sokkal rosszabb, mert csúnyának érzem magam. A hajamon nem segített a fésülködés, ezért kénytelen voltam egy lófarokba összekötni, és az arcom teljesen fedetlen, mert ha otthon még nekiállok sminkelni, akkor biztos elkések, ezért karikás szemekkel lépek be az iskola épületébe. Nem rohanok, mert tíz perc alatt bőven az osztályba érek, de ha akarnék, akkor se tudnék sietni. Fáradt és álmos vagyok, tekintetemet pedig a földön tartom, hogy a velem szemben elhaladók ne lássák, hogy milyen szörnyen nézek ki. Könyörgöm, csak Luhan ne legyen itt, hálás lennék, ha a ma nem jönne be.

Egy hirtelen ütközéstől meglepetten kapom fel a fejem, majd valami puffan a lábaim előtt. Álmos szemeim kikerekednek, amint meglátom Luhant, aki bocsánatkérő tekintettel néz le rám.

– Ne haragudj, olyan figyelmetlen vagyok… – ezt hallva déjà vu-m van.

A testrészeim maguktól mozdulnak, nem is gondolkozok, mégis lehajolok a lábaim elé esett könyvért, és Luhan is ugyanígy cselekszik. Keze hozzáér az enyémhez, hallok egy pattanó hangot, abban a pillanatban kellemetlen bizsergést érzek a bőrömön, és reflexből elhúzom a kezem.

– Megráztál – kuncogva nyújtom neki a könyvet.

Várjunk csak… Luhannak mióta van oldalt felnyírt, szőke haja?

– Sajnálom – elmosolyodik, de a mosolya sem olyan, mint amilyet tegnap láttam. – Meg tudnád mondani, hogy hol az igazgató irodája?

– Öhm… – el kell gondolkozom, hogy hol is van, majd az irányába mutatok. – Az aula végében lesz egy folyosó, és rögtön ott lesz bal oldalon.

– Köszönöm – meghajol, és elindul.

Távolodó alakját figyelem, miközben kérdések özönlenek a fejembe. Miért megy oda? Miért nem tudja, hol van? Mitől lett ilyen más? És miért van olyan érzésem, mintha ez egyszer már megtörtént volna? Sokkal jobban szerettem a régi frizuráját. Minden kérdésemet megválaszolom azzal, hogy csak az álmosság miatt tartom ilyen furcsának a mai reggelt. Felvonszolom magam a lépcsőn, végigmegyek a második emelet folyosóján, és a becsengetés pillanatában lépek be a termünkbe.

– Haemin!

Meg se rezzenek Gayoung rikkantására, a lábaim földbe gyökereznek, és azt hiszem kisebb sokkot is kapok, amikor megpillantom Luhant a helyén ülni. Megdörzsölöm a szemeim, hátha csak képzelődök, de nem. Valóban Ő ül ott az imádott, vörösesbarna tincseivel, és meglepett tekintettel néz vissza rám. Próbálok kifejezéstelen arcot vágni, és normálisan viselkedni, miközben mozgásra bírom a lábaimat.

– Mi a baj? – suttogja felém a padtársam, amint leülök mellé. – Úgy néztél Luhanra, mint aki szellemet látott.

– Mert ma már találkoztam vele, a földszinten.

– Miről beszélsz? Végig itt ült…

– Nekem jött, leejtette a könyvét, és-

Elakad a szavam, amikor rájövök, hogy miért volt a déjà vu.

– És…?

Ölembe kapom a táskámat, vadul kutatni kezdek a benne lévő tanszereim között, figyelmen kívül hagyva Gayoung kérdését.

– Mi van veled, Haemin? Kezdesz megijeszteni…

– Basszus – sziszegem, amikor eszembe jut, hogy a füzetem otthon hever a földön. – Mondok valamit, de ne nézz hülyének.

– Oké? – bizonytalanul bólint, az arcára van írva, hogy teljesen hülyének néz.

Közelebb hajolok hozzá, kezemet feltartom a szám előtt, hogy más véletlenül se hallhassa meg, amit súgok neki.

– Tegnap büntetés alatt Luhan is a könyvtárban volt, de nem beszéltünk. Írni kezdtem, hogy valamivel elüssem az időt, és amit leírtam az megtörtént ma reggel.

– Mi van?

– Nekem jött egy srác, akire azt hittem, hogy Luhan, pontosan ugyanazt történt, és ugyanazt is mondta, amit tegnap megírtam – csak a lényeget próbálom elmagyarázni.

Gayoung egy szót sem szól, csak felemeli a kezét, és a homlokomra teszi. Elhessegetem magamtól, sértődötten dőlök hátra a székemben, összefonva magam előtt a karjaimat. Nem vagyok hülye, tudom, hogy mi történt.

– Hol van Mrs. Kim? Nem szokott késni.

Az egyik osztálytársam kérdésének elhangzása után nyílik az ajtó, mindenki elcsendesedik, és az említett személy lép be a terembe. A többiekkel együtt én is felállok, és a könyökömmel vadul lökdösni kezdem Gayoungot, amikor meglátom, hogy az idegen srác is bejön.

– Ő az, ő az, ő az – súgva hadarom.

– A könyves srác?

– Diákok, ő lesz az új osztálytársatok – felé mutat Mrs. Kim.

– Üdv, a nevem Oh Sehun – kissé pöszén mondja, majd mélyen meghajol.

Szemei felmérik a terepet, épphogy vet rám egy pillantást, majd némi meglepettséggel néz újra rám, apró mosolyra húzza a száját, majd tekintete végigmegy a többieken is. Mindenki őt figyeli, miközben a hiányzó lány helyére ül, az egyik elöl lévő padba.

A tanóra szokásosan kezdetét veszi, de lehetetlenség úgy odafigyelni, hogy nem hagynak békén a gondolataim, ezért csak bámulok előre, a tábla irányába. Oh Sehun… Szégyenteljes, hogy nem tudtam megkülönböztetni attól a fiútól, akibe több, mint egy éve reménytelenül szerelmes vagyok, de mentségemre szóljon, hogy hasonló az arcuk. Ami pedig óra előtt történt… Túlságosan bele loholtam magam, valószínűleg csak véletlen egybeesés. Elég furcsa véletlen egybeesés, de a józan eszem megtartása érdekében betudom ennek.

– Park Haemin – ajaj, az én vagyok.

Visszatérek a valóságba, szemeimmel megkeresem Mrs. Kimet, aki furcsán figyel engem, az arckifejezéséből nem tudom megmondani, hogy megint bajban vagyok-e.

– Minden rendben van? – meglepődök a kérdésén, hirtelenjében nem is tudok válaszolni. – Rosszul érzed magad?

Remek, nem volt időm kisminkelni magam, és rögtön azt gondolja, hogy beteg vagyok.

– Nem, Mrs. Kim. Jól vagyok.

Egy pillanatig méreget, majd folytatja a tanítást.

Szünetben Gayounggal a mosdóba megyünk, ami mint mindig, most is kong az ürességtől.

– Mi volt ez a könyves dolog? – kérdezi, miközben én a tükörbe nézve éppen elfedem a szemem alatti karikákat némi alapozóval.

– Semmi, csak én magyaráztam be magamnak a dolgot.

– Mondjuk nem csodálom, hogy összekeverted a srácot Luhannal – felül a pultra, amibe a csapok egymás mellett be vannak építve. – Első ránézésre én is azt hittem, hogy ő az. Elég helyes, nem gondolod?

– Nem – gondolkodás nélkül vágom rá.

Elpakolok a táskámba, már nem úgy nézek ki, mint aki beteg, és a közérzetem is javult. Kimegyünk a mosdóból, és Gayoung sejtelmes beszédbe kezd.

– Szerintem tetszel neki.

– Kinek?

– A könyves srácnak. Láttam hogy nézett rád.

– Nem érdekel.

– Pedig hasonlít Luhanra.

Megállunk a szekrénysor előtt, kinyitom a sajátomat, és Gayoung is az övét, ami mellettem van.

– Oké, ki vele – egy biológia könyvvel a kezemben felé fordulok. – Mit forgatsz a fejedben?

– Semmit – mosolya teljesen mást mond.

– Ne hazudj.

– Borzasztó lehet ez a csőlátás. Annyira bele vagy habarodva Luhanba, hogy észre se veszed a lehetőséget másokban.

Felkelti az érdeklődésem, bezárom a szekrényem, és annak dőlve felé fordulok, azt mutatva, hogy minden figyelmem az övé, ezt látva pedig ki is fejti a gondolatait.

– Ez lehet az egyetlen esélyed, hogy Luhan végre észrevegyen.

– Mondanál végre konkrét dolgot is?

– Amíg nem volt barátom, senkit nem érdekeltem, aztán amikor összejöttünk Minseokkal, rögtön jöttek a pasik, mintha akkor kezdtem volna létezni.

Próbálom értelmezni a szavait, miközben ő kíváncsian várja, hogy sikerül-e rájönnöm, hogy mit akar ezzel mondani. Nem értem, mire jó ez a burkolt beszéd.

– Szóval azt akarod ezzel mondani, hogy szedjem össze Sehunt, és attól Luhan fel fog figyelni rám?

– Pontosan.

– Ez sunyi, gonosz és önző dolog – grimaszolok, hogy kifejezzem a nemtetszésem. – Nem fogok kihasználni senkit.

– Te tudod – ártatlan tekintettel megrántja a vállait. – Csak egy ötlet volt.

Nem rossz ötlet, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy valakit felhasználjak a saját érdekeim miatt, aztán eldobjam, ha megszereztem, amit akartam. Mindig is elítéltem az ilyet, inkább meghalok a viszonzatlan szerelemben.

Némán ülök Jongin mellett, és folyamatosan az előttünk lévő kis dolgot nézem, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, mert le van takarva. Legutóbb, amikor ilyen rejtélyes dolog várt ránk a laborban, akkor egy halat kellett felboncolnunk, és nem igazán élveztem. Türelmesen várunk, amíg a tanár matat valamit az asztalánál, majd egyik pillanatban Jongin a fülemhez hajol, és belesuttog.

– Szerinted mi ez?

– Nem tudom. Béka?

– Nem hiszem, az nagyobb lenne.

– Te vagy a zseni, neked kéne kitalálnod.

Nem sértődik meg a gúnyos hanglejtésemen, egy mosollyal távolodik el tőlem.

– Nos – szólal meg végre a tanár –, a mai órán az előttetek lévő érzékszervet kell boncolnotok, és az elkészült jegyzetekre osztályzatot kaptok. Az óra végéig negyven percetek van, kezdjétek.

Mindenki gyorsan húzza le a kendőt, és a legtöbben egy fintorral reagálnak, ahogy én is, amikor meglátom, hogy egy szemet kell ma darabokra szednünk. Még szerencse, hogy Jongin a társam.

– Te csinálod, én írok – közlöm, ellentmondást nem tűrő hangon.

Egy hümmögés kíséretében ismét elmosolyodik, feláll a székről, felhúzza a kesztyűket, feltűri a fehér köpenyének ujját egészen a könyökéig, és lelkesen lát neki. Az undorodó arckifejezést nem tudom elrejteni, miközben ő lazán a kezébe veszi, és tálcára teszi a szemgolyót. Nézegeti, forgatja, majd újra megfogja, és ujjaival óvatosan nyomogatni kezdi. Hátrébb húzódok tőle, mert a nyomások hatására kissé kilapul, és olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban kidurranhatna Jongin kezében, aki ezen épp jól szórakozik.

– Te ezt élvezed?

– Aha, elég muris – felém nyújtja. – Próbáld ki.

– Nem, köszi…

– Pedig nem valószínű, hogy az életben lesz még alkalmad egy szemet tartani a kezedben.

– Szerintem túl fogom élni.

Megfogja az ollót és a csipeszt, én pedig jegyzetelem, amit látok. Apró, óvatos mozdulatokkal kezdi felvágni az ínhártyát, majd félig lefejtegeti. Csodálkozva figyelem, mert úgy tűnik, hogy pontosan tudja, mit csinál. Csipesszel megfogja a szaruhártyát, és a csodálatom azonnal elillan, amint megszólal.

– Kellene a segítséged, fogd meg a csipeszt, és tartsd feszesen.

Visszafojtom az undort, és ellenkezés nélkül megteszem, amit kér. Szabaddá váló kezével megfogja magát a szemgolyót, hogy egyhelyben tartsa, és az ollóval lassan, óvatosan választja le a szaruhártyát, amit meglepően vastagnak találok a csipesszel fogva. Az idő múlásával kevésbé tartom visszataszítónak a boncolást, kíváncsian figyelem Jongint, és részletesen leírok mindent. Alkalmanként kérte még a segítségem, de azon kívül nem mondott semmi mást, majd némi idő után beszélgetést kezdeményezett.

– Meddig voltál tegnap büntetésben? – jobb témát komolyan nem találtál?

– Háromig.

– Az nem vészes.

– Honnan tudhatnád, ha még nem is voltál büntetésben?

– Ezt most úgy kérdezed, mintha rossz, elítélendő dolog lenne – egy pillanatra megáll, rám néz.

– Szó sincs erről, de szerintem te amúgy is tanulással töltenéd azt az időt – mosolygok magamban, miközben ezt mondom, de úgy tűnik, hogy ő nem tartja viccesnek.

– Honnan veszed? – folytatja a boncolást, de tudom, hogy közben rám is figyel.

– Mindenki úgy ismer, mint a tökéletes mintadiákot, aki okos, remekel a sportokban és hangszeren is játszik.

– És te ezt elhiszed?

– Miért, nem így van? Labortársadként meg tudom erősíteni a tényt, hogy okos vagy.

– Köszönöm a bókot – vigyorog, de nem néz rám.

– És te hogy ismersz engem? – bátran kérdezek rá, tudva, hogy pozitív dolgokat fogok hallani.

– Sokan mondják, hogy mindenkivel kedves vagy, meg segítőkész és szeretnivaló is, de én ezeket még nem tapasztaltam.

Egyszerre biztató és lelombozó, hogy ezeket mondta. Jól esik, hogy mások ezt gondolják rólam az iskolában, de valamiért lehangol, hogy ő nem tartozik közéjük. Szeretek mindenkivel jóban lenni, semmit nem utálok jobban az ellenségeskedésnél és a veszekedésnél, de arra megvan az okom, hogy Jonginnal miért viselkedek másként. Évfolyamtársak vagyunk, ugyanakkor kezdte az első évet, mint én, és az első hónapokban felröppent egy pletyka, hogy tetszem neki. Mivel már akkor Luhan volt a mindenem, nem néztem rá úgy, mint férfira, és csalódást se akartam okozni neki, ezért inkább távolságtartó voltam vele. Mondjuk ez elég régen volt, azóta biztosan más érzései vannak, talán egy barátnőt is talált magának.

– Ne vedd sértésnek – teszi hozzá, amikor feltűnik neki a szótlanságom. – Személyes tapasztalatból csak annyit tudok mondani rólad, hogy értelmesebbnek és érettebbnek tűnsz a korodbeli lányoknál.

– A kettő ugyanazt jelenti, nem?

– Nem igazán – halkan kuncog, de mintha nevetést próbálna visszatartani.

Jongin meglepően jó társaság, a furcsa szituációhoz képest – hogy éppen egy szemet boncolunk – remekül el tudunk beszélgetni, egészen az óra végéig.

– Jó volt végre csevegni veled, partner – mosolyogva néz rám, amikor kilépünk a laborból. – Már kezdek hinni a szóbeszédnek.

– Ez biztató – tehát most burkoltan közölted, hogy kedves, segítőkész és szeretnivaló vagyok?

– Találkozunk a következő biológia órán. Figyelj oda az órákon, hogy ne kapj megint büntetést.

Válaszként pimaszul nyelvet öltök rá, amin mély hangon kuncog egyet, majd ellentétes irányba megyünk a következő óránkra.

Belépek a saját osztályomba, és meglepetten nézek Luhanra, aki épp Sehunnal cseveg. Mosolyogva beszélgetnek, úgy tűnik, élvezik egymás társaságát. Ismerik egymást?

A nap folyamán többször is majdnem elnyomott az álom, alig vártam, hogy végre otthon legyek, és úgy terveztem, másnap reggelig ki se kelek az ágyból. Az utolsó óra után együtt lépünk ki az iskola kapuján Gayounggal, akinek megint az a sejtelmes kifejezés van az arcán, amit utálok látni, mert tudom, hogy ilyenkor vigyázni kell vele, sose lehet tudni, milyen ravasz dolgon jár az esze. Ez egy kivételes eset, mert pontosan tudom, mire gondol.

– Gayoung, nem – tömören és lényegre törően közlöm vele.

– Nem akarlak rábeszélni semmire, de nem értem, hogy mi bajod a könyves sráccal.

– Semmi, de nem leszek önző dög.

– Luhan miatt se?

– Miatta se – magabiztos vagyok.

– Beszélt ma veled?

– Nem.

– Ez is csak egy újabb nap volt, amikor figyelmen kívül hagyott?

– Gonosz vagy – sértődötten nézek oldalra.

A járda közepén megállít, majd a vállaimat fogva maga felé fordít, és ijesztően komoly tekintettel, mélyen a szemembe néz.

– Haemin, a barátnőm vagy, és én csak segíteni akarok. Rossz látni, hogy hosszú ideje reménytelenül szerelmesnek látlak. Szép vagy, kedves, értelmes, simán lehetne valakid, ha nem lenne ennyire csőlátásod.

– Nem tehetek róla – aprót vonok a vállaimon –, a szívem nem tud lemondani Luhanról.

– Pedig ideje lenne – arckifejezése bocsánatot kér az kíméletlen őszinteségéért. – Lehet, hogy van egy barátnője, akivel régóta együtt van. Más oka nem lehet annak, hogy rá se néz az iskolában egy lányra se. Nem veled van a baj.

Érzem, hogy elszorul a torkom, és nem akarok abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy elbőgöm magam, ezért gyors egyetértéssel menekülni kezdek a kialakult helyzetből.

– Igazad lehet – ismét vállat vonok. – Tényleg tovább kellene lépnem.

– Örülök, hogy végre belátod – megölel, amit rögtön viszonzok, és feltörő könnyeimet próbálom eltüntetni a szemeimből. – Nem akarlak megbántani, csak jó lenne boldognak látni – Luhan mellett lehetnék boldog, más nem tudná Őt pótolni.

A földről felveszem a füzetem, amibe az éjszaka folyamán írtam, és átlapozom az oldalakat. Tényleg csak furcsa véletlen történt ma reggel, mert a többi dolog közül egy se történt meg. Pedig jól jött volna, ha az ég megáld azzal a képességgel, hogy meg tudom írni a jövőt.

Written Love - 1. rész

A többi normális diákkal ellentétben én alig vártam, hogy véget érjen a hétvége. Hétfő reggelre virradva izgatottnak kellene lennem, hogy ma láthatom Luhant, de nem érzem magam túl fényesen. Lehet, hogy a két órányi alvás tehet róla, de kissé émelygek, és zúg a fejem, de ez sem tart vissza attól, hogy iskolába menjek. Törött lábbal is bemennék, hogy láthassam Őt. Szánalmas, de ezt teszi velem a szerelem.
A megszokott módon felöltözök, megmosakszom, és egy kevés smink segítségével eltüntetem a szemem alatti karikákat, hogy Luhan ne lásson élőhalottakra emlékeztető külsővel. Mint a legtöbben, én is arra törekszem, hogy tökéletesnek mutassam magam. Szerencsére édesanyám génjeit örököltem, de még így se érek a nyomába, mert ő lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

Vállamra kapom a táskámat, leszaladok a lépcsőn, és út közben rutinosan egy gyors puszit nyomok az asztalnál reggeliző nagybátyám arcára. A lendületet megtartva mennék tovább az ajtó felé, de megfogja a csuklómat, és ezzel megállít.

– Hé, minden rendben? – furcsán méreget. – Kissé sápadt vagy.

– Sápadt?! – pánikolva rohanok a tükör elé, hogy ellenőrizzem, és igaza van. – Nagyon vészes?

– Az iskola felé pofozgasd magad, és eltűnik. Luhan észre se fogja venni.

– Nagyon vicces.

Nyelvet öltök rá, felveszem a cipőmet, és kilépek az ajtón a reggeli hűvös levegőre. A buszmegálló felé tartó úton alaposan körülnézek, sehol senki, ezért felemelem mindkét kezem, és óvatosan paskolni kezdem az arcom, hogy egészségesebb színe legyen.

– Haemin! – egy ismerős hang visítja a nevem, amint belépek az osztályterembe.

Tekintetem azonban Luhanra tapad, és feltűnés nélkül végigfuttatom rajta a tekintetem. Az asztalánál ül, alsó ajkát beharapva koncentrál az előtte lévő füzetre, amibe időnként ír valamit. Egy pillanat alatt megbizonyosodom róla, hogy még mindig elképesztően helyes. Órákon át el tudnám nézni, de nem akarom, hogy a többiek észrevegyék a csodálkozó bámulásom, ezért elmegyek mellette az egyel hátrébb lévő asztalhoz, és leülök a padtársam mellé, aki az imént a nevemet kiáltotta üdvözlésképp.

A falapra könyökölve megtámasztom a fejem, és egy sóhajjal nézek Luhanra. A hátán kívül mást nem nagyon látok belőle, de még így is gyorsabban ver a szívem.

– Hát ez se az a nap lesz, amikor észrevesz – suttogva bök oldalba Gayoung.

– Még csak reggel van – biztatom magam.

– Gondold át a tanácsomat.

– Nem fogok meztelenül iskolába jönni – sokadjára közlöm vele.

– Pedig akkor rögtön felfigyelne rád.

– Igen, egy ribancnak tartana, ráadásul ki is csapnának az iskolából, és valószínűleg soha többé nem látnám.

Barátnőmre pillantok, aki úgy tűnik, mély gondolkodásba esett. Nem szeretném tudni, hogy ezúttal milyen briliáns ötlet járhat a fejében, ezért a figyelmem újra Luhan hátának szentelem. A csengő fülsüketítő zajjal jelzi, hogy kezdetét veszi az első tanóra.

Nagy levegőt veszek, felállok a helyemről, és a székem hangos zörejjel tolódik hátra a lendületemtől. A tanár elhallgat, minden szempár rám szegeződik, de nem érdekel. Sebes léptekkel megyek Luhanhoz, az ingébe markolva magamhoz húzom, és megcsókolom. Pillanatnyi meglepettsége hamar elillan, és az ő ajkai is mozgásba lendülnek, viszonozva a csókomat. Beteljesülés öröme árad szét bennem, beletúrok a vörös tincseibe, és a néma csend megszűnik az osztályban, amikor a többiek tapsolni és ujjongani kezdenek. Ezt már jóval előbb meg kellett volna tennem, és akkor nem pazarlok el majdnem két évet a Luhan utáni vágyakozással.

– Park kisasszony! – rikkantja a tanárnő, és újra néma csend telepszik a helyiségre.

Luhannal figyelmen kívül hagyjuk, és tovább élvezhetem a szerelmünk beteljesedését.

– Haemin – a padtársam suttogását hallom magam mellől, miközben valami az oldalamba szúr.

Kinyitom a szemeim, a helyemen ülök, és mindenki hátra fordulva engem néz, beleértve Luhant is. Mély csalódásként ér a felismerés, hogy csak az agyam játszott velem azzal, hogy túlságosan valóságosnak éreztette velem a fantáziálást.

– Várom a megfejtést – az őszülő tanár rápillant a karórájára.

– Öhm… Huszonhárom?

Halk kuncogást hallatnak az osztálytársaim, de a tanár arca meg se rezzen.

– Kérdezed vagy mondod?

– Mondom – bizonytalan a válaszom.

– Akkor tanítás után találkozunk a könyvtárban.

– Büntetést ad? – felháborodok. – Miért?

– Mert éppen irodalom órán ül.

Szégyenemben lejjebb csúszok a székemen, próbálok a lehető legkisebbre zsugorodni. Elkapom Luhan tekintetét, aki kifejezéstelen arccal fordul előre. Ismét sikerült előtte beégetnem magam.

Óra után a tanárnőhöz somfordálok, hogy egy kifogással kihúzhassam magam a büntetésből.

– Mrs. Kim… – elé állva halkan szólítom meg, de azonnal csendre int.

– Hallani se akarom, ezúttal nem úszod meg.

– De én-

– Ez már nem az első alkalom, hogy oda se figyelsz az óráimon, és más tanárok is panaszkodnak rád. A büntetés alatt majd álmodozhatsz, lesz rá időd.

– Kérem-

– Tanítás után várlak.

Sietve elhagyja a termet, esélyt se ad rá, hogy kimagyarázzam magam, vagy könyörögni kezdjek.

A nap folyamán meghúztam magam, úgy tettem, mint aki figyel az órákon, mielőtt másoktól is kaptam volna egy-egy órányi büntetést, és estig ülhettem volna a könyvtárban.

– Tarts ki – biztat Gayoung –, majd gondolok rád, amikor hazaérek – gúnyosan nyelvet ölt rám.

– Siess, mert elveszítem a türelmem, és akkor soha nem jutsz haza…

Mosolyából ítélve nem sikerült megijesztenem a fenyegetéssel, magához ránt egy szoros ölelésre, majd búcsúzásként vadul integet. Irigylem az állandó vidámságát, és a szerencséjét, hogy ő nem habarodott bele egy olyan srácba, aki levegőnek tartja.

Lassú léptekkel vonszolom magam a könyvtár felé, az iskola pillanatok alatt kiürült, miután az utolsó tanóra is véget ért.

– Haemin – az üres folyosón visszhangzik a nevem.

A hátam mögül érkező mély, férfias hang hallatán megfordulok, és hunyorítva vizsgálom az ismeretlen srácot, aki széles mosollyal felém tart. Minél közelebb ér, annál magasabbnak tűnik, elém állva megigazítja csokoládébarna haját, és fekete íriszeit rám szegezi. Alig érek fel a válláig ezért meg kell emelnem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de gőzöm sincs, ki ő.

– Nem emlékszel rám?

– Öhm… – ráhibáztál.

– A múlt heti biológia órákon labortársak voltunk.

– Ja, igen! Kim Jongun, ugye?

– Jongin – vigyorogva javít ki, arca két oldalán megjelenik egy-egy gödröcske. – Miért vagy még a suliban? – óvatosan érdeklődik.

– Büntetés.

– Akkor ugyanoda tartunk – mély kuncogással indul meg, én pedig követem.

– A mintadiákok is szoktak büntetést kapni? – kérdésemet némi gúnnyal teszem fel.

– Nem büntetésből megyek, csak könyveket viszek vissza.

– Sejthettem volna…

Felmegyünk a harmadik emeletre, ahol a könyvtáron kívül csak egy szertár van. Jongin kitárja előttem az ajtót, előre enged, és belépünk a hatalmas terembe, amiben síri csend honol, és a dohos könyvek szaga csak növeli a temetőhöz hasonló hangulatot. A könyvtáros hölgy elé lépek, aki a pult mögött ülve felpillant rám.

– Büntetésre jöttem – halkan, szégyenkezve közlöm.

Elém tol egy papírlapot, amin egy névlista áll az eddigi diákokról, akik büntetést kaptak, és a sor végére beírom a saját nevem.

– Mrs. Kim rám bízott, úgyhogy három óráig találj magadnak valami elfoglaltságot.

A hölgy szavai hallatán felcsillannak a szemeim. Szerencsére nem leszek szigorú felügyelet alatt, de ennek ellenére is unalmas lesz ez az egy óra.

– Kitartást – Jongin mosolyogva néz, semmi rosszindulatot nem érzek a hangján.

Bólintok, majd elindulok a könyvtár másik felébe. Ijesztő ez a csend, sehol egy lélek, és aprónak érzem magam a hatalmas polcok között sétálva, amik tömve vannak könyvekkel. A távolból kiszúrok egy asztalt az ablak mellett, céltudatosan haladok felé, majd a sorok végén kiérve megpillantom Luhant, aki egy másik asztalnál ülve olvas. A szívem kihagy egy ütemet, megszeppenve bámulni kezdem őt, amíg fel nem emeli a fejét. Pánikszerűen ugrok hátra, hogy visszakerüljek a polcok takarásába. Nem lehet ekkora mázlim! Megszaporodik a légzésem, a szívem dörömbölni kezd a mellkasomban. Nyugi, csak viselkedj természetesen.

Megszívom a tüdőm levegővel, kihúzom magam, magabiztos léptekkel megyek az asztalhoz, majd egy természetes mozdulattal kihúzom a széket, és a szemeim maguktól Luhanra néznek. Engem figyel. Egy mosolygós bólintással üdvözlöm, és Ő is ugyanígy tesz, majd a figyelmét az előtte lévő könyvre irányítja. Istenem, rám mosolygott. Nem elég, hogy végre észrevett, még mosolygott is!

Nem tudom levakarni a vigyoromat, leülök, de annyira bámulom Luhant, hogy a fél fenekem nem ér a székhez, és kis híján leborulok róla, de az utolsó pillanatban megtámasztom magam a lábammal. A viselkedésem egyáltalán nem sikerült olyan természetesre, mint hittem.

Tökéletes rálátásom van Luhanra, alig pár méter, és két asztal választ el minket, végre nem csak a hátát láthatom. A táskámból kiveszek egy füzetet, és magam elé teszem, hogy elfoglaltnak tűnjek, ha a könyvtáros esetleg ellenőrizni akar, de addig nyugodt szívvel legeltetem a szemeim Luhan arcán. Nagy szemei aprókat ugranak, a mozgásukon látni, hogy hol tart éppen a könyv sorai között. Tekintetem lejjebb vándorol, végigcsúszik az egyenes, enyhén homorú orrán, és meg se áll a rózsaszín ajkakig. Tudom, hogy az alsó alatt van egy heg, de ilyen távolságból az nem látszik, ezért hibátlannak tűnik a szája.

Egyáltalán miért van itt? Miattam? A gyomrom egy pillanat alatt összeugrik az izgatottságtól, amikor ez végigfut az agyamon. Lehet, hogy mégse viszonzatlanok az érzéseim? Megálljt parancsolok a gondolataimnak, mielőtt nagyon beleélném magam a dolgokba, és szeretném megkímélni magam egy összetört szívtől.

A gondolataim azonnal elhallgatnak, amikor Luhan felnéz, és összetalálkozik a tekintetünk. Egy pillanatig se tudom állni a nézését, lehajtom a fejem, és úgy teszek, mintha a füzetemet olvasnám, de igazából csak az üres lapot bámulom. Várok pár másodpercet, óvatosan felnézek, de azonnal vissza is kapom a fejem, mert a tekintetünk ismét találkozik. Miért nem merek hozzászólni? Miért nem mond ő valamit? Ez olyan kínos.

Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem, hogy milyen lehetne az első igazi beszélgetésünk.

– Innen látom, hogy csak az üres füzeted bámulod…

Hangját meghallva rá nézek, és meglátom a kedves mosolyát.

– Nyugodtan figyelheted, ahogy olvasok. Engem nem zavar.

Pontosan ez az, amit soha nem fog mondani. Hirtelen tompa zajra kapom fel ijedtemben a fejem, és a hang forrása az ablak volt, amit Luhan épp kinyitott.

– Sajnálom – bocsánatkérő arckifejezéssel kissé meghajol, majd visszaül az asztalhoz.

A hangja tökéletesen passzol hozzá, olyan lágy és nyugtató hangzása van.

Visszanézek az üres füzetre, a tollat kihúzom a spirálból, és elfoglaltságként rágcsálni kezdem a végét. Sunyin felpillantok Luhanra, aki ezúttal nem veszi észre, így tovább nézhetem. Lapoz egyet a könyvben, és keze finom mozdulatát figyelve eszembe jut valami. Csak a frászt hozom rá, őrültnek fog tartani, ha folyamatosan bámulom. Ezzel a gondolattal a füzetemhez illesztem a tollam, és gőzerővel kezdek neki az írásnak.

Semmit nem készültem a dolgozatra, ezért a könyvet bújva sietek a terembe. Gyorsan szedem a lábaim, hogy ne késsek el, de a hátralévő időben próbálok minél több dolgot megjegyezni a könyvből. Hirtelen elakadok, valamibe beleütközök, és hátrálok pár lépést, hogy ne essek el, de a kezemben tartott tankönyvet elejtem. Felemelem a fejem, és Luhannal találom szembe magam.

– Ne haragudj, olyan figyelmetlen vagyok – őszinte megbánást látok az arcán.

– Nem a te hibád, én vagyok a vak – magyarázkodok.

Egyszerre guggolunk le a földön heverő könyvért, és a kezeink egymáshoz érnek. Apró szikrákat érzek a bőrömön, ahol megérintett, és mélyen egymás szemébe nézünk. Elveszek azokban a-

Mi a?

Lefagy a kezem, meg se mozdítom, csak meglepetten figyelem a tollam végére szállt pillangót. Fekete körökkel és fehér pöttyökkel díszített barna szárnyait nyitogatja, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik, kirepül azon az ablakon, amit Luhan az imént nyitott ki. Rá pillantok, hogy látta-e, amit én, de a könyvét bújja.

A büntetés hátralévő idejét írással töltöttem, papírra vetettem az elképzelésem, ahogy Luhannal közelebb kerülünk egymáshoz. Filmként vetültek lelki szemeim elé a romantikus jelenetek, mindent papírra vetettem, amit láttam, és az írással hamar eltelt az idő. Lejárt az egy óra, mehetek haza, viszont Ő még mindig olvas, nem úgy néz ki, mint aki menni készül.

Amint erre gondolok, becsukja a könyvet. Hirtelen ötlettől vezérelve felállok, és a közelben lévő polcról leveszek véletlenszerűen egy könyvet, és észrevétlenül figyelem Luhant. Erre tart. Erre tart!

Izgatottan hátrálok egy lépést, valahol kinyitom a kezemben tartott könyvet, és úgy teszek, mintha figyelmesen olvasnám azt, miközben hallgatom Luhan lépteit. Mikor közel ér megindulok, és várom az ütközést, de nem történik semmi. Simán kikerült, elsétált mellettem.

– Hol voltál egész eddig?

Ezzel a kérdéssel és szigorú tekintettel vár otthon az unokabátyám.

– Büntetésben…

– Büntetésben?!

Nem válaszolok, lerúgom magamról a cipőimet, ledobom a táskámat, és élettelen testemet elvonszolom a konyháig, csoki után kutatva. Szükségem van egy kis boldogsághormonra.

Zsákmányom egy tábla étcsokoládé, nem a kedvencem, de megteszi.

– Állj csak meg, kisasszony – egy kéz megakadályoz abban, hogy bevonuljak a szobába. – Miért kaptál büntetést?

– Mert nem figyeltem órán.

– Megint csak Luhant bámultad?

– Chanyeol, kérlek… Ne nyaggass, most nagyon nincs hozzád hangulatom.

Sikerül ezzel a szöveggel leráznom, bezárkózok a szobámba, letelepszem az ágyra, ölembe veszem a füzetet, és ismét nagy energiával kezdek bele az írásba, miközben csokoládét majszolok.

Written Love - Prológus

    Mindenki volt gyerek, és kivétel nélkül mindenki átesett azon a korszakon, amikor az lehetett, ami vagy aki lenni akart. A fantáziánk lehetővé tette, hogy egy botot borotvaéles kardnak lássunk, és visszarepítettük magunkat a lovagok korába.

   Az idő múlásával rá kellett jönnöm arra az illúzióromboló tényre, hogy szuperhősök nem léteznek, ahogy sellők se, és vámpírok se, és még felsorolhatnám a többi mitológiai lényt. Eleinte csalódott voltam, hogy mégse lehet belőlem szuperhős, ha felnövök. Vártam a csodára, hogy megcsípjen egy pók, űrből lezuhant meteorokat kerestem, hátha azok felruháznak valamilyen különleges képességgel, de semmi ilyesmi nem történt.

   Feladtam a reményt, és ahogy teltek az évek a játékaim lecserélődtek sminkcuccokra, a figyelmem pedig áttért a szuperhősökről az ellenkező nemre. Mint minden normális tinilány, én is vágytam a szerelemre, és a pókok meg a meteorok helyett arra vártam, hogy az aktuális kiszemeltem elhívjon egy randira.

   Féltem a középiskolától, az idegen emberektől és az új környezettől, de az első napon szó szerint belebotlottam a srácba, aki attól a pillanattól kezdve kisajátította a szívemet. Én azonnal oda is adtam volna, de nem kellett neki.

   A neve Luhan volt, együtt kezdtük az első évünket, de bármit csináltam, Ő nem vett észre. Túlságosan gyáva voltam, nem tudtam rávenni magam, hogy megszólítsam, ezért megpróbáltam felhívni magamra a figyelmét. A terveim nem egészen úgy sültek el, ahogy kellett volna, de nem adtam fel. Az első év nem telt semmi mással, csak Róla álmodoztam, és messziről figyeltem, mint valami őrült rajongó.

   Egy évnyi keserves próbálkozás után kaptam egy mentőövet, amit ki is használtam, hogy Luhan végre észrevegyen. A mentőövemet úgy hívták, hogy népszerűség. Az egész iskola tudta a nevem, mindenki ismert de Ő még mindig átnézett rajtam. Aztán egy nap megváltozott az életem, olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.

   Sokszor még manapság is belegondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet, ha választhatnék akár csak egy szupererőt. A repülés vagy a teleportálás nagyban megkönnyítené a közlekedést. A gondolatolvasással senkinek se lenne előttem titka, és mindig tudnám, hogy mi járhat éppen Luhan fejében.

   Nem, sajnos nem egy ilyen képességgel áldott meg a sors. Ezt inkább véletlen egybeesések sorozatának, vagy simán csodának tudnám nevezni.

Magány (Lay)

A te szemszöged:

Az emberek társas lények. Van, aki azt mondja „Egyedül akarok lenni”, de ez hazugság. Nagyon is szüksége van rá, hogy mellette maradj. Nem kell világmegváltó beszédet tartanod, hogy felvidítsd. Elég egy szoros ölelés is. Tudasd vele, hogy nincs egyedül, és ő ezt meg fogja hálálni neked.

A magány a legerősebb ellenség, mert nem az érzés fog megölni, hanem rávesz, hogy saját magad vess véget az életednek.

Egyedül gubbasztok a sötét szobában, a földön ülök, hátam az ágy oldalának van támasztva, és szorosan ölelem magamhoz a lábaimat. A térdeimen pihentetem a fejem, s az agyam rákényszerít arra, hogy képzeletben újra átéljem az életem legemlékezetesebb pillanatait. A mellkasom szúr, a sós könnycseppek marják a bőrömet, de nem tudok tenni ellene semmit. Fáj, túlságosan fáj visszagondolni a régi, szép időkre. Azokra az évekre, amikor el se tudtam képzelni, hogy most itt fogok bőgni. Akkor még voltak barátaim, tudtam mi az a boldogság, a mosolyom nem volt erőltetett, és szeretettnek éreztem magam.

Ennek fordítva kellett volna történnie, tiniként kellett volna bőgnöm, hogy nincs senkim, és mostanra jött volna rendbe az életem. Fogalmam sincs, hogy mit ronthattam el. Szép lassan távolodott tőlem mindenki, de én csak azt vettem észre, hogy már senkim sincs. Magamra maradtam. Nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat, akivel csak úgy elmehetnénk csavarogni, aki most segíthetne rajtam.

A mély érzelmek csapdájából a telefonom csörgése szabadít ki. Megszeppenve nyúlok érte, ugyanis az óra éjfél körül járhat, és amúgy sincs senki, akit érdekelnék. A világító kijelzőre pillantok, amin az 'Unicorn' név áll. Szipogok párat, kézfejemmel törlöm meg az orrom, majd fogadom a hívást.

- H-hallo? – sírástól rekedt hangon szólok bele.

- Szia – barátságos hangja melegséggel tölt el. – Ugye nem ébresztettelek fel?

- Nem...

- Csak meg akartam kérdezni, hogy holnap nincs-e kedved-

- Ne haragudj, Yixing – nem hallgatom végig. – Nincs kedvem.

- De... – elhallgat. – Talán valami baj van?

- Nincs – hazudom.

- Tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk, de én-

- Tudom – ismét közbe szólok. – Csak most nincs kedvem semmihez. Ha nem haragszol, elmennék aludni.

- Öhm... j-jó... ne haragudj...

- Szia.

Bontom a vonalat. Túl sokáig voltam egyedül, túl nehéz már lebontani azokat a falakat, amik körbe kerítettek. Beburkolóztam ebbe a sötét lepelbe, ami lassan felemészt. Egyre erősebb az az érzés, hogy semmi keresnivalóm ezen a világon. A könnyzápor ismét lezúdul az arcomon, keserű zokogással fekszek az ágyba.

Keservesen, de túléltem egy újabb éjszakát. Minden nap arra gondolok, hogy sose tudhatom, melyik lesz az életem utolsó napja. Felkelek az ágyból, szédülök, de sikerül eljutnom a fürdőszobáig. Megállok a tükör előtt, és ma is elborzadok a látványon, ami fogad. Sápadt arc; a könnyektől kiszáradt a bőröm; karikás, bevérzett szemek. Napról napra egyre jobban hasonlítok egy élőhalottra. Valójában így is érzem magam, mintha az élet és a halál között lebegnék.

Megmosom az arcom és a fogaim, a kinézetem még mindig egy zombihoz hasonlít, de már meg se próbálok javítani rajta. Egyáltalán nem érzek éhséget, de a behorpadt hasfalam arra késztet, hogy egyek valamit, ezért szédelegve a konyhába megyek. Nem akarok éhen halni, nem akarom kitenni a szüleimet egy olyan tragédiának, hogy a holttestemet találják csak itthon, amikor hazaérnek a nyaralásból. Igen, ők épp a tengerparton vannak, kettesben, mert én nem akartam velük tartani. És igen, a szüleim tudnak róla, hogy mély depresszióban szenvedek, de nem tudnak tenni ellene semmit. A pszichológus gondolatára is elkap a méreg, egy vadidegen ember kizárt, hogy kisegíthetne ebből a kóros állapotból.

Az ágyamban fekszek, üres tekintettel bámulom a plafont, és arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne, ha egyszerűen csak eltűnhetnék. Megszűnnék létezni anélkül, hogy bárkinek feltűnne. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy sok ember elfelejtett, de arra kíváncsi lennék, vajon hányan sírnának, ha meghalnék? Sokszor eljátszom a gondolattal, de ezt valószínűleg sose fogom megtudni. Talán jobb is.

Ismét felébreszt valami az elmélkedésből, de ezúttal a bejárati ajtó felőli kopogás hangja. Lelki szemeim elé egyből Yixing arca ugrik be, felkelek az ágyból, ajtót nyitok, és valóban ő az. Aggódó tekintettel néz le rám.

- Bejöhetek? – szégyenlősen kérdezi.

Félre állok az útból, belép a hallba, és megvárja amíg becsukom az ajtót.

- Mi történt veled? – a vállamnál fogva fordít maga felé.

- Semmi – kerülöm a tekintetét, megint a sírás fojtogat, de visszatartom.

- Hol vannak a szüleid?

- A parton...

- Itthon hagytak, egyedül? – megszeppen.

- Azért jöttél, hogy kérdezősködj?! – mérgesen förmedek rá.

Elfelejtettem, hogy hogyan kell bánni az emberekkel, már nem tudom megmondani, hogy mi a különbség a bunkóság és a kedvesség között.

Sarkon fordulok, visszamegyek a szobámba, és Yixing követ. Visszafekszek az ágyba, magamra húzom a takarót, ő pedig megáll az ajtóban.

- Hagyj békén – elfordulok tőle, hogy ne lássa a kibuggyanó könnycseppeket.

Ne hagyj magamra, kérlek! Nem tudom megakadályozni az újabb sírógörcsöt, próbálok csendben maradni, de a remegésemet nem tudom leállítani. A fejemre húzom a takarót, és a levegőt is visszatartom, hogy egy hangot se adjak ki. A reszkető testemhez valami hozzáér, majd érzem, hogy besüpped mellettem az ágy széle.

- Ne sírj – Yixing hangja lágy, nyugtató.

Köszönöm! Nem erőlködök tovább, kiengedem a könnyeket, és hangos zokogásba kezdek. Lay lehúzza rólam a takarót, ezért a tenyereim mögé bújok, hogy elrejtsem a sírástól még jobban eltorzuló arcomat. Egy meleg kéz kezdi simogatni a karomat, és a szobában néma csend van, Lay megértően várja, hogy lecsillapodjak. Az a pár perc hosszú óráknak tűnik, de végül megnyugtat a simogatása, a könnycsatornáim elapadnak. Hüppögve törlöm meg a szemeimet, Yixing halvány mosollyal nyújt felém egy papír zsebkendőt. Felülök, kifújom az orrom, és hálásan pillantok fel a mellettem ülő fiúra, akinek az arca két oldalán egy-egy mosolygödör van.

- Jobb már? – a hangja tele van együttérzéssel, ami hihetetlenül jól esik a darabokban heverő lelkemnek.

- Egy kicsit...

- Gyere ide – felém nyúl.

Azonnal a karjai közé dőlök, szorosan átölelem a testét, kapaszkodok belé, mint egy mentőövbe. Annyira jó érzés valakinek a közelségét érezni. Valakinek, aki érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy van értelme az életnek, csak erről néha megfeledkezik az ember. Yixingnek csak ennyi kellett ahhoz, hogy kirántson az élet és a halál közti szakadékból. Nem volt másra szükségem, csak arra, hogy érezzem, valakinek még fontos vagyok. Valaki sírna értem, ha meghalnék, és nekem ez bőven elég.

Gyengéd mozdulatokkal simogatja a hátam, az ölelésében úgy érzem magam, mintha újra feltöltődnék életerővel, ami hónapokkal ezelőtt elpárolgott belőlem. Percekig élvezem a közelségét, majd kibontakozok a karjai közül.

- Köszönöm... – mosolyogva törlöm le az utolsó könnycseppeket.

Hű! Már el is felejtettem, hogy milyen érzés mosolyogni.

- Nahát! Az ott egy felfelé görbülő vonal? – játékosan mutat az ajkaimra.

Elégedetten vigyorog, és az ujjai váratlanul támadják meg az oldalamat. A csiklandozásától felnevetek, és ez a kacarászás egy újabb fordulóponthoz juttat el, de ezúttal már a jó irányba haladok.

Mindenkinek van egy „Valaki”-je, aki egy pillanat alatt, akár egy mozdulattal kiszabadíthat a mélypontról. Ez a „Valaki” lehet egy kedves ismerős, egy régi barát, egy családtag, de akár egy megfelelő pillanatban érkező idegen is.

Nem létezik olyan, hogy „magány”. Ha az életed hullámvasútja kisiklik, akkor se leszel teljesen egyedül, mert mindig lesz egy másik ember, aki a szomszéd városban, vagy a Föld túloldalán, de pontosan ugyan azt érzi, mint Te.

I'm Sorry (Kris)

Nagyon sajnálom, de csak ennyire telt tőlem. Úgy éreztem, hogy valamilyen formában muszáj kiadnom magamból azt, amit érzek, de ennél többre már nem voltam képes... A valóságot fogalmam sincs mennyire tükrözi.

Lesznek majd, akik azt mondják, önző vagy, amiért olyan lépést teszel, ami által elkerülhetetlen, hogy néhány ember sérüljön. Lesznek majd, akik meg akarnak győzni arról, hogy az a normális, ha egy életen át a helyeden maradsz, boldogtalanul. Lesznek majd, akik szerint az a helyes út, ha feláldozod magad mindenki másért. Lesznek majd, akik sorolni kezdik, és mi lesz ezzel, azzal, meg amazzal? Lesznek majd, akik elítélnek, mert nem hisznek a boldogságban. Igen, lesznek majd, akik mindenkire gondolnak, mindenki fájdalmáért aggódnak, a Tiéden kívül. Lesznek majd, akikről kiderül, hogy a Te boldogságod sokadlagos számukra.
És lesznek majd olyanok is, akik támogatnak, mert igazán szeretnek, akik nem csak arra gondolnak, mi lesz velük, ha minden megváltozik, hanem arra is, hogy Te ezt igenis, mint minden ember, megérdemled! És ha itt nem kaptad meg, keresd meg a helyet, ahol megleled.Ha elbizonytalanodnál, egy dolog mindig jusson eszedbe, rossz döntés nem lehet az, ami a szívedet és legfőbb akaratodat követi, amit a boldogságodért teszel. Rossz nem lehet, mert nemes a célja. Csak fájdalmas. Igen, egy darabig mindenkinek, s bár kevesen fogják fel, Neked a legjobban. De tudnod kell azt is, a világ túlteszi majd magát rajta, és továbblép. Mert mindig ez történik. Egyszer majd visszagondolsz rá, hogy voltak napok, amikor az utcára is képtelen voltál kilépni, és hogy pontosan azok a sötét napok vezettek ki a csodás, csodás napsütésbe.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű; tudtam, hogy mi fog történni, és be is következett a lehető legrosszabb, amire számítottam.

Mindenki miattam sír, mindenki utál, mindenki elítél, de senki se tudja, hogy nekem ez mennyire nehéz. A rajongók nem tudják, hogy hét éve mennyit szenvedek nap, mint nap, akárcsak a többiek. Ők is sírnak. Sírnak, mert nem akarják, hogy elmenjek.

Én sem akarok elmenni, csak azt akarom, hogy végre emberként kezeljenek minket.

El vagyunk zárva a külvilágtól, szabályozzák és figyelik minden egyes léptünket, nincs nyugtunk a személyzettől, vagy éppen a rajongóktól. Én csak egy kis szabadságra vágyom, amikor azt tehetek, amit szeretnék, oda mehetek, ahova szeretnék, azokkal lehetek, akikkel lenni szeretnék.

Egyedül szálltam szembe a kiadóval, hogy kiálljak magamért és a másik tizenegy emberért, akik a családom, de annyira elharapódzott a dolog, hogy most már a családban maradásom a tét.

A személyzet be akar mocskolni, azt akarják elérni, hogy a kívülállók szemében én legyek a rossz, ezért mindent még kegyetlenebbül bánnak velünk: elveszik a telefonokat és más nevében, hamis kijelentésekkel hitetik el a rajongókkal, hogy milyen szörnyű ember vagyok, amiért el akarom hagyni a családom. Ez nem igaz. Odakint senki sem ismeri az igazságot, mindenkinek hazugsággal tömik a fejét.

Elszörnyedek, ha csak belegondolok, hogy hány emberrel sikerült meggyűlöltetniük, hogy hány ember sír most miattam. De akkor is meg kellett tennem ezt a lépést. Beleőrültem a tehetetlenségbe, amikor valaki megsérült gyakorlás közben, vagy megbetegedett, de ezt senki nem vette figyelembe, ugyan úgy hajtottak minket, embertelen módon.

Tárgyként, robotként kezelnek, folyamatosan adják az utasításokat, teljesen hidegen hagyja őket az egészségi állapotunk.

Nem önzőségből tettem, amit tettem. Leaderként a saját felelősségemnek érzem, hogy vigyázzak a többiekre, ezért az ő érdekeik lebegnek a szemem előtt.

Csak reménykedni tudok, hogy nem volt fölösleges a keletkezett botrány, és ha ki is kerülök a családból, legalább velük bánjanak tisztességesen ezek után. Egy ilyen áldozatot gondolkodás nélkül meghozok, Értük.

Végre megválhattam az álarcomtól. Mindig a mosolygós, vidám Kris-t kellett mutatnom a nyilvánosság előtt, el kellett rejtenem azt a sok fájdalmat, amit eddig okoztak. Most végre szabadabbnak érzem magam, már attól is, hogy megtettem az első lépést a változások felé.

Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam, sajnálom, hogy miattam kell sírnotok. Lehet, hogy nélkülem, de majd minden rendben lesz, minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Ne feledjétek, hogy én mindig Wu Yi Fan maradok, a hideg srác, akinek a csirke nem a stílusa.

Lélekben mindig itt leszek a családommal és én maradok az EXO-M leadere, akárki lép a helyembe.

 We Are One!

Fekete Karácsony (Kai)

Kézenfogva sétálunk a szállingózó, kövér hópelyhek alatt, talpunk alatt ropog a hótakaró. Rád nézek és mosolyogva gyönyörködöm, az utcai lámpa fényében ragyogó arcodon. Annyira tökéletes vagy, még így, a hideg levegő általi pirospozsgás orcáiddal. Nem bírom tovább visszatartani az erős késztetést, amit érzek, ezért megállok, s összefont ujjaink miatt te is kénytelen vagy. Értetlenül nézel fel rám, én pedig minden szó nélkül magamhoz húzlak és szorosan átölellek. Csilingelő kuncogásoddal viszonzod az ölelést, majd forró csókban olvadnak össze dermedt ajkaink.

Szívem egyre hevesebben dobog, ahogy közeledünk a cél felé. Belépünk a park területére, ahol elszórtan lézeng egy-két ember. A kopasz fák ragyognak, és a szökőkút is fényáradatban pompázik. Tökéletes. Veszek egy nagy lélegzetet, össze szedem a bátorságom és megszólítalak, mindketten megállunk. Egy aranyos hümmögéssel fordulsz felém, egy kis mosollyal ajkaid szélén. Ismét veszek egy nagy szippantást a csípős levegőből és elengedem kis kezedet.

Még csak két éve ismerlek, de teljesen magadba bolondítottál, első látásra szerelembe estem és el is loptad a szívem. Mivel csábítottál így el? A gyönyörű mosolyoddal? A pisze orroddal? Vagy a nagy szemeiddel? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nekem lettél teremtve. Te az enyém vagy és én a Tiéd. Azt akarom, hogy életem végéig velem legyél és ez a legtökéletesebb alkalom arra, hogy ezt meg is valósítsam.

Zsebembe nyúlok, s térdre ereszkedem előtted a hóba, nem törődve a hideg, nedves érzéssel. Egyből arcod elé kapod kezeid és csak szemeiden látom, hogy mosolyogsz. Elő veszem a fekete kis dobozkát, feltárom előtted tartalmát és magabiztos hangon, mosolyogva teszem fel a kérdést.

Egyből igent mondasz, s egy mozdulattal leveszed a kesztyűd bal kezedről és úgy nyújtod felém. Kiveszem a csillogó ékszert a helyéről és lassan húzom gyűrűsujjadra. Tökéletesen passzol rád.

Meg se várod, amíg felkelek, a nevemet kiáltva ugrasz a nyakamba, amitől elveszítem egyensúlyom és hátam teljes felülete a hóba kerül, te pedig kényelmesen fekszel rajtam, miközben boldogan csókolsz.

Kellemes meleg van és ideális csend, amit csak a kandallóban lángoló tűz pattogása tör meg. A sokadik díszgömböt akasztom a zöldellő fára, ami fenyő illatot áraszt az egész lakásban és most is arra leszek figyelmes, hogy boldog mosollyal az arcodon nézegeted a gyűrűt az ujjadon, miközben egy angyalt akasztasz az egyik tűleveles ágra. Messzebb állunk a művünktől és egymás átkarolva csodáljuk a karácsonyfánkat.

Még nem tökéletes – szólalsz meg és kiveszed a maradék díszek közül a legfontosabbat. Kitartóan nyújtózkodsz vele a fa teteje felé, hogy a helyére illeszd az utolsó darabot is. Mögéd állok és könnyedén megemellek, így sikerül feltenni a csúcsdíszt is. A fa ez által most már tökéletes.

Összebújva ülünk a kanapén, a kandalló előtt. Teljesen álomszerű. Itt ülök életem szerelmével és azt kívánom, hogy sose érjen véget ez a pillanat.

Szeretlek – szólalok meg, ezzel megtörve a csendet.

Én is téged – rám mosolyogsz és egy érzelmes csókot kapok tőled.

Izgatottan szorongatom a kormányt, ahogy egyre közelebb érünk a szüleimhez. Alig várom, hogy megtudják: megtaláltam életem szerelmét. Feléd fordulok és egymásra mosolygunk, kedvesen végig simítasz a váltón pihentetett kezemen. Előre tekintek és látom, ahogy egy szembe jövő kisbusz megcsúszik és egyenesen felénk tart. Minden olyan gyorsan történik.

Fékcsikorgás. A rémült sikolyod. Durranás. Végül síri csend.

Lassan nyitom fel szemeim, pislogok párat, hogy látásom kiélesedjen, de továbbra is homályos marad minden. Felegyenesedek, homlokom elemelem a kormányról, érzem, hogy valami végig folyik arcomon. Látom előttünk a kisbuszt, az autónk kitört szélvédőjét és a szilánkok által szétvágott kezeimet. A kiálló darabokkal és a szörnyű fájdalommal mit sem törődve, azonnal kicsatolom az övem és feléd fordulok. Eszméletlenül ülsz mellettem, arcodon kisebb-nagyobb vágások éktelenkednek. Neveden szólítalak, remélve, hogy kinyitod a szemeid és válaszolsz.

Szívem összeszorul, ahogy elhaladnak előttem az emlékképek. Hihetetlen, hogy egy nappal ezelőtt még úsztunk a boldogságban, miközben ezt a fát díszítettük. Most egyedül állok a fa előtt és oda képzelem azt a pillanatot, amikor együtt tettük a helyére a csúcsdíszt. Leakasztom a kabátom a fogasról, bele bújok és lassan lépek ki a meleg lakásból. Halk, csattogó hangot hallatok a járólapon, amíg ki nem érek az utcára. Megfogom a korlátot és lemegyek a pár fokos lépcsőn. Célom a park, a mi parkunk, ahol megkértem a kezed. Még csukott szemmel is oda találok. Szívem apró szilánkokra van törve és sajog, ahogy a feldíszített szökőkúthoz érek, de egy könnycsepp se hagyja el szemeimet. Nem. Nem tudok már sírni. Már nem lenne erőm hozzá, ezért csendesen szenvedek a fájdalomtól, amit a veszteség okozott. Leülök a padra, ahol a legelső csókunk történt és fejem az égbolt felé fordítom.

Örökké szeretni foglak és tudom, hogy mindig velem leszel. Odafentről figyelni fogsz, amíg oda nem kerülök én is. Köszönettel tartozom, azokért a csodás pillanatokért, amiket okoztál nekem. Megtanítottál szeretni, mindenben mellettem álltál és gondoskodtál rólam, de nekem nem volt alkalmam meghálálni. Olyan hirtelen és gyorsan történt minden. De most a saját káromon kellett megtanulnom, hogy soha ne halassz el dolgokat, annyiszor öleld meg a szerelmed, ahányszor csak tudod, mondd neki, hogy szereted, mert sosem tudhatod, hogy melyik nap látod utoljára. Az élet kegyetlen és igazságtalan, de megy tovább, csak egy újabb fejezet kezdődik.

Életem végéig emlékezni fogok rád, de hiányozni fog a hóesés, a virágok, a napsütés és világ csodás dolgainak a látványa.

Emlékszem az illatodra, az érintéseidre, a mosolyodra és ezek azok, amiket sosem tudok elfelejteni. Ennyi nekem bőven elég, s minek a látás, ha téged már nem láthatlak? Már semmi szükségem nincs rá.

Elmosolyodok, kezembe veszem a fehér botom és a padról felkelve, a szép emlékekkel a fejemben elindulok a teljes sötétségbe.