Fekete Karácsony (Kai)

Kézenfogva sétálunk a szállingózó, kövér hópelyhek alatt, talpunk alatt ropog a hótakaró. Rád nézek és mosolyogva gyönyörködöm, az utcai lámpa fényében ragyogó arcodon. Annyira tökéletes vagy, még így, a hideg levegő általi pirospozsgás orcáiddal. Nem bírom tovább visszatartani az erős késztetést, amit érzek, ezért megállok, s összefont ujjaink miatt te is kénytelen vagy. Értetlenül nézel fel rám, én pedig minden szó nélkül magamhoz húzlak és szorosan átölellek. Csilingelő kuncogásoddal viszonzod az ölelést, majd forró csókban olvadnak össze dermedt ajkaink.

Szívem egyre hevesebben dobog, ahogy közeledünk a cél felé. Belépünk a park területére, ahol elszórtan lézeng egy-két ember. A kopasz fák ragyognak, és a szökőkút is fényáradatban pompázik. Tökéletes. Veszek egy nagy lélegzetet, össze szedem a bátorságom és megszólítalak, mindketten megállunk. Egy aranyos hümmögéssel fordulsz felém, egy kis mosollyal ajkaid szélén. Ismét veszek egy nagy szippantást a csípős levegőből és elengedem kis kezedet.

Még csak két éve ismerlek, de teljesen magadba bolondítottál, első látásra szerelembe estem és el is loptad a szívem. Mivel csábítottál így el? A gyönyörű mosolyoddal? A pisze orroddal? Vagy a nagy szemeiddel? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nekem lettél teremtve. Te az enyém vagy és én a Tiéd. Azt akarom, hogy életem végéig velem legyél és ez a legtökéletesebb alkalom arra, hogy ezt meg is valósítsam.

Zsebembe nyúlok, s térdre ereszkedem előtted a hóba, nem törődve a hideg, nedves érzéssel. Egyből arcod elé kapod kezeid és csak szemeiden látom, hogy mosolyogsz. Elő veszem a fekete kis dobozkát, feltárom előtted tartalmát és magabiztos hangon, mosolyogva teszem fel a kérdést.

Egyből igent mondasz, s egy mozdulattal leveszed a kesztyűd bal kezedről és úgy nyújtod felém. Kiveszem a csillogó ékszert a helyéről és lassan húzom gyűrűsujjadra. Tökéletesen passzol rád.

Meg se várod, amíg felkelek, a nevemet kiáltva ugrasz a nyakamba, amitől elveszítem egyensúlyom és hátam teljes felülete a hóba kerül, te pedig kényelmesen fekszel rajtam, miközben boldogan csókolsz.

Kellemes meleg van és ideális csend, amit csak a kandallóban lángoló tűz pattogása tör meg. A sokadik díszgömböt akasztom a zöldellő fára, ami fenyő illatot áraszt az egész lakásban és most is arra leszek figyelmes, hogy boldog mosollyal az arcodon nézegeted a gyűrűt az ujjadon, miközben egy angyalt akasztasz az egyik tűleveles ágra. Messzebb állunk a művünktől és egymás átkarolva csodáljuk a karácsonyfánkat.

Még nem tökéletes – szólalsz meg és kiveszed a maradék díszek közül a legfontosabbat. Kitartóan nyújtózkodsz vele a fa teteje felé, hogy a helyére illeszd az utolsó darabot is. Mögéd állok és könnyedén megemellek, így sikerül feltenni a csúcsdíszt is. A fa ez által most már tökéletes.

Összebújva ülünk a kanapén, a kandalló előtt. Teljesen álomszerű. Itt ülök életem szerelmével és azt kívánom, hogy sose érjen véget ez a pillanat.

Szeretlek – szólalok meg, ezzel megtörve a csendet.

Én is téged – rám mosolyogsz és egy érzelmes csókot kapok tőled.

Izgatottan szorongatom a kormányt, ahogy egyre közelebb érünk a szüleimhez. Alig várom, hogy megtudják: megtaláltam életem szerelmét. Feléd fordulok és egymásra mosolygunk, kedvesen végig simítasz a váltón pihentetett kezemen. Előre tekintek és látom, ahogy egy szembe jövő kisbusz megcsúszik és egyenesen felénk tart. Minden olyan gyorsan történik.

Fékcsikorgás. A rémült sikolyod. Durranás. Végül síri csend.

Lassan nyitom fel szemeim, pislogok párat, hogy látásom kiélesedjen, de továbbra is homályos marad minden. Felegyenesedek, homlokom elemelem a kormányról, érzem, hogy valami végig folyik arcomon. Látom előttünk a kisbuszt, az autónk kitört szélvédőjét és a szilánkok által szétvágott kezeimet. A kiálló darabokkal és a szörnyű fájdalommal mit sem törődve, azonnal kicsatolom az övem és feléd fordulok. Eszméletlenül ülsz mellettem, arcodon kisebb-nagyobb vágások éktelenkednek. Neveden szólítalak, remélve, hogy kinyitod a szemeid és válaszolsz.

Szívem összeszorul, ahogy elhaladnak előttem az emlékképek. Hihetetlen, hogy egy nappal ezelőtt még úsztunk a boldogságban, miközben ezt a fát díszítettük. Most egyedül állok a fa előtt és oda képzelem azt a pillanatot, amikor együtt tettük a helyére a csúcsdíszt. Leakasztom a kabátom a fogasról, bele bújok és lassan lépek ki a meleg lakásból. Halk, csattogó hangot hallatok a járólapon, amíg ki nem érek az utcára. Megfogom a korlátot és lemegyek a pár fokos lépcsőn. Célom a park, a mi parkunk, ahol megkértem a kezed. Még csukott szemmel is oda találok. Szívem apró szilánkokra van törve és sajog, ahogy a feldíszített szökőkúthoz érek, de egy könnycsepp se hagyja el szemeimet. Nem. Nem tudok már sírni. Már nem lenne erőm hozzá, ezért csendesen szenvedek a fájdalomtól, amit a veszteség okozott. Leülök a padra, ahol a legelső csókunk történt és fejem az égbolt felé fordítom.

Örökké szeretni foglak és tudom, hogy mindig velem leszel. Odafentről figyelni fogsz, amíg oda nem kerülök én is. Köszönettel tartozom, azokért a csodás pillanatokért, amiket okoztál nekem. Megtanítottál szeretni, mindenben mellettem álltál és gondoskodtál rólam, de nekem nem volt alkalmam meghálálni. Olyan hirtelen és gyorsan történt minden. De most a saját káromon kellett megtanulnom, hogy soha ne halassz el dolgokat, annyiszor öleld meg a szerelmed, ahányszor csak tudod, mondd neki, hogy szereted, mert sosem tudhatod, hogy melyik nap látod utoljára. Az élet kegyetlen és igazságtalan, de megy tovább, csak egy újabb fejezet kezdődik.

Életem végéig emlékezni fogok rád, de hiányozni fog a hóesés, a virágok, a napsütés és világ csodás dolgainak a látványa.

Emlékszem az illatodra, az érintéseidre, a mosolyodra és ezek azok, amiket sosem tudok elfelejteni. Ennyi nekem bőven elég, s minek a látás, ha téged már nem láthatlak? Már semmi szükségem nincs rá.

Elmosolyodok, kezembe veszem a fehér botom és a padról felkelve, a szép emlékekkel a fejemben elindulok a teljes sötétségbe.