A crazy day (V)

Hosszú idő után egy nyugalmas nap a dormban. Legalábbis az lenne, ha J-hope nem esett volna nekem, megint.
- Ne próbáld bemagyarázni, hogy véletlen volt! - kora reggel visszhangzik ideges beszéde. - Tudom, hogy ez megint egy hülye csíny akart lenni!
Bemegy a konyhába, én pedig követem.
- De tényleg nem tudtam, ne haragudj – belépve megpillantom Jin-t és RapMon-t, akik unottan fordulnak felénk.
- Mi történt már megint? - sóhajt Namjoon.
- Ez a kis majom reggel romlott zöld teát hozott nekem! - vádlóan mutogat felém. - Olyan szörnyű íze volt, hogy majdnem elhánytam magam.
- Taehyung? - a leader felvont szemöldökkel várja az én verziómat.
- Én tényleg nem tudtam, hogy romlott, ez most tényleg nem tréfa akart lenni – magyarázkodok.
- Kérj bocsánatot és maradjatok csendben, mert a többiek pihenni szeretnének – határozottan zárja le a témát Jin.
- Ne haragudj – könyörgő tekintettel pislogok a sértettre.
Szó nélkül biccent egy aprót, sarkon fordul és kisétál. Felsóhajtok, miközben zavartan beletúrok narancssárga tincseimbe.
- Tényleg nem direkt volt – erősítem meg magamnak és én is magukra hagyom a hyungokat.
Az igaz, hogy szeretem a többieket szívatni és általában Hoseok a csapdáim áldozata, amiből nagy veszekedések vannak, de jogosnak tartom, hogy most nem hisz nekem. Áthaladok a nappalin, ahol Jimin és Jungkook bámulják a tévét és hangosan viháncolnak valami idióta show-műsoron.

- Hey – halkan nyitok be Suga szobájába.
Ő az egyetlen akivel most társalogni tudok. Az íróasztalánál ül, nekem háttal és nem válaszol, ezért halkan közel sétálok.
- Mit csinálsz, hyung? - kezem a vállára teszem.
- Szent pitypang! - rémülten kiált fel, teste megremeg. - Taehyung, mit settenkedsz a hátam mögött?! - dorgál.
- Hoseok most haragszik rám; a többiek elfoglaltak, nem akartam közéjük pofátlankodni, ezért gondoltam te--
- Felejtsd el – belém fojtja a szót. - Dalt kell írnom, nem érek rá csevegni.
- Az egyetlen pihenőnapon, reggel már dalt írsz? - pislogok meglepetten.
Nem válaszol, visszagörnyed az asztalon lévő papír felé és tollával kopogtat a falapon. Közelebb hajolok, hogy el tudjam olvasni azt, amit eddig írt.
- Elég zavaró, ha az ember arcába lihegsz... - közli.
- Talán tudok segíteni – csapom össze a tenyereim, teljesen fellelkesedve.
- Nem kell, köszönöm – igyekszik illedelmesen lekoptatni, de figyelmen kívül hagyom.
- Lássuk csak. „... mégis szeretném visszatekerni az időt” - olvasom át újra az utolsó sort.
Gondolkozó módba kapcsolok, ignorálom Suga egyre hangosabb dörmögését, ahogy más megfogalmazásokkal küld melegebb éghajlatra. Osztok, szorzok, a hitelesség érdekében a szoba egyik felső sarkába meresztem tekintetem és egyik ujjam az államra helyezem, felveszem a gondolkodó pózt. A háttérben hallom, hogy hyung egy éles sóhajjal feladja a próbálkozásait és elhallgat.
- … ahol tíz évesen a kedvenc hősöm meséjének főcímdalát énekeltem – dallamosan fejtem ki a létre hozott végeredményt.
- Ez baromi hülyén hangzik – morogja maga elé.
- Pedig még egy asszonánc rímet is sikerült bele csempésznem. Évesen-énekeltem – ismétlem.
- Ja, ügyes vagy – hangjában duzzad az érdektelenség.
Csalódottan lebiggyesztem alsó ajkam és kicsoszogok a szobából. Nem akarom unatkozással tölteni a napot, de Jin és Namjoon felnőtt dolgokról beszélgetnek, Jimin és Jungkook silány dolgokat csinálnak, nincs más lehetőségem, ki kell engesztelnem Hoseok-ot.
Mire végigfut az agyamon a gondolat már be is lépek a szobánkba. Az említett az ágyában, a fal felé fordulva fekszik, itt hallom, hogy a zene ordít a fülébe. Lassan megközelítem és leülök az ágy szélére, hátha észre vesz, de úgy tűnik, hogy alszik.
- Hyung – óvatosan megrázom a vállát.
Nem jön válasz, ezért párszor megismétlem a cselekedetem, de továbbra sem ad életjelet. Kiveszem a fülhallgatóját az egyik füléből és közel hajolok hozzá.
- HYUNG!
Magához tér, ijedtében ordít és kapálózik, amíg fel nem tűnik neki a jelenlétem.
- Taehyung--
- Hallgass meg – közbe vágok, mielőtt leordítaná a fejem is a helyéről. - Csak bocsánatot szeretnék kérni. Tudom, hogy sok hülyeséggel csesztettelek és meg is bántam, de mai tényleg teljesen véletlen volt.
- Ígérd meg, hogy mostantól megkímélsz a hülyeségeidtől – követeli határozottan.
- Megígérem – kezem a szívemre helyezem, hogy nyomatékosítsam a szavam.
- Jól van – kifejezéstelen arccal visszadugja a fülest és újra lefekszik a fal felé.
- De hát...
Durcásan sétálok át a saját ágyamra, ledobom magam a fekhelyre. Egyértelműen látszott rajta, hogy még haragszik, csak így akart gyorsan lekoptatni. Cseles, Hoseok... Nagyon cseles.
Ismét bekapcsolja az agyam a gondolkodó módot. Hogyan tudnám kiengesztelni? Hozok neki csokit. Áh, az túl nyálas lenne. Esetleg virággal? Áh, ugyan az...
Fél órányi gondolkozás után már a hajamat tépkedem, mire eszembe jut végre egy remek ötlet. Halkan osonok ki a szobából, bár nem tudom, hogy minek, amikor tudom, hogy úgyse hall semmit a környezetéből. Átlopakodok Jimin és Jin szobájába, ahol most is, mint mindig: meglepődök azon, hogy náluk mekkora rend és tisztaság van, a legidősebb tagnak köszönhetően.
Megközelítem a szekrényt, leguggolok és kihúzom az egyik alsó fiókot. Gondosan összehajtogatott alsónadrágok tárulnak elém, de engem nem lehet ilyen könnyen átverni. Beletúrok a fiók aljába, tapogatózni kezdek. Kezembe akadnak valami műanyag, kerek tárgy és kicsi, négyzet alakú zacskók, amiktől fintorogva folytatom a keresést. Végre megérzek egy hideg fémet, amit óvatosan kiveszek, a zsebembe csúsztatom és megigazítom az alsóneműket, hogy eltűntessem a nyomokat.
Feltűnés nélkül visszamegyek a mi szobánkba. Mit sem sejtve, Hoseok még mindig fekszik. Újra helyet foglalok mellette, kihúzom a fülhallgatóját.
- Hyung? - ezúttal halkan szólítom meg.
Nem ad választ, ördögi mosoly húzódik arcomra és előveszem a lopott tárgyat a zsebemből. Először a saját csuklómon, majd az övén is kattintom a bilincs másik felét. És akkor most hogyan tovább? Bámuljam, ahogy alszik? Azt hiszem ezt nem gondoltam át teljesen...
Aurámat egy zümmögő rovar zavarja meg, amit a kezemmel legyezve elhajtok. J-hope vállán telepedik meg, gyorsan rákészülök, majd teljes erőmből lecsapok felé. Hatalmasat csattan a tenyerem Hoseok vállán, aki fel is riad az ütéstől.
- Normális vagy?! - szorongatja a sajgó testrészét.
- Csak egy légy volt – dörzsölöm zsibbadó tenyerem a pólómhoz.
- Hagyj már békén!
Visszafordul a fal felé és magára rántaná a takaróját de keze a bilincs által elakad az enyémben.
- Mi a...? - felül és a fémet vizsgálja. - Kim Taehyung, neked elment az eszed?! - visít.
- Ez rajtunk marad addig, amíg haragszol rám – közlöm fennhangon.
- Nem haragszom rád – hangja kevésbé hihető.
- Elhiszem, ha őszintén mondod.
Egy gyors mozdulattal megragadja a pólóm szabad kezével és közel húz magához, dühös tekintetét az enyémbe fúrja.
- Ha nem veszed le ezt egy percen belül, esküszöm olyat teszek, amit még magam is megbánok – szavait halkan mondja, mégis fenyegetően.
- Öhm... Egy kicsit kellemetlen számomra ez a közelség – tekintgetek oldalra.
- Nem hallottad, amit mondtam?! Szedd le ezt a vackot!
- De nincs nálam a kulcs! - felemelem a hangom, ami láthatóan meglepő volt a számára.
- Mi az, hogy nincs nálad? - elengedi a felsőm, azonnal növeljük a távolságot egymás között.
- Az Jimin-ék szobájában maradt.
- Tőlük van a bilincs? - szemei elkerekednek, válaszként csak bólintok.
- Át kell mennünk, ha ki akarsz szabadulni.


Ő megy ki előbb, alaposan körbenéz, majd a bilinccsel ránt ki engem is a szobából.
- Au, ez fájt! - hangot adok a durvaságának.
- Szádon lakat – suttog indulatosan.
A gerlepár szobája felé vesszük az irányt, fülünket az ajtóra tapasztjuk, de egy hang se szűrődik ki azon.
- Mit csináltok?
Ijedten fordulunk meg, Jin kérdően méreget minket. Próbáljuk a kezüket úgy helyezni, hogy ne tűnjön fel neki a tőlük lopott tárgy, ezért szorosan egymás mellé állunk, hogy a hátunk mögé rejtsük.
- Se-semmit – feszült vigyorral, teljesen átlátszóan nyilvánulok meg.
Hoseok ismét megrántja a bilincset, hogy csendre intsen, amitől felszisszenek, de gyorsan moderálom magam.
- Taehyung bocsánatot kért és csak beszélgettünk – neki sikerül hihetően előadni a hazugságot. - Ne törődj velünk, menj csak a dolgodra.
- Oké... - Jin hyung arcán látszik, hogy azt hiszi megzakkantunk.
Bemegy a szobába, közben mi úgy fordulunk, hogy csak szemből lásson minket. Amint becsukja az ajtót, tolni kezdem hyungot.
- Mit művelsz?!
Nem válaszolok, előre megyek és rángatom magam után, Yoongi szobájába.
- Hyung, segíts! - csukom be magunk mögött az ajtót.
- Mi van már megint? - feldúltan fordul felénk.
Tekintete meglepetté változik, amint feltűnik neki a csillogó fém, ami Hoseok-hoz kapcsol.
- Ez meg mi?
- Csak Taehyung újabb baromsága.
- Jin bent van a szobába így nem tudjuk megszerezni tőlük a kulcsot – vázolom röviden a helyzetet.
- Tőlük loptátok? - ajkai széles mosolyra húzódnak, mintha nevetést akarna visszatartani. - Mit tudnék én segíteni?
- Csald ki Jin-t a szobából – kérlelem.
- Egyáltalán miért segítenék?
- Mert te vagy közülünk a legrendesebb és én nagyon szeretlek téged, hyung.
- Nekem mindegy, csak hagyd abba ezt a nyálas beszédet – rámszól, miközben feláll a székből. - Várjatok itt.
Kisétál, hallgatózni kezdünk. Nem lehet érteni, de halljuk, hogy valamiről beszélgetnek a szomszédban, majd kijönnek és elhaladnak a nappali felé. Hoseok kinéz, majd egy szemvillanás alatt átrohanunk a másik szobába. Leguggolok a szekrény elé, kihúzom a fiókot és ismét turkálni kezdek az alsógatyák alatt.
- Ugye tudod, hogy ez nagyon sunyi dolog? - suttogja J-hope.
- Abba is hagyhatom és akkor bilincsben maradunk.
- Vagy egyszerűen megmondom a többieknek, hogy mit műveltél már megint.
- Mi van veled az utóbbi napokban? - felé fordulok. - Tudtommal barátok vagyunk, de olyan szúrós vagy velem, mint egy kaktusz.
- Ez majd megbeszéljük, most keress inkább!
Ráhagyok, folytatom a kutakodást. Ismét kezembe akadnak a fura dolgok, mire megtalálom a keresett tárgyat.
- Megvan – közlöm.
- Hyung, várj még! - halljuk kintről Yoongi hangját.
- Siess! - sürget Hoseok.
Megnövekedik bennem az adrenalin, kapkodva próbálom kiszabadítani magunkat. Nehezen beletalálok a kulcslyukba, de nem tudom elfordítani.
- Mi van már? - türelmetlenkedik Hoseok.
- Én próbálom...
Abban a pillanatban egy kattanást hallunk, de a bilincs mégse nyílt ki. Kétségbeesett tekintettel pillantok fel az idősebbre.
- Mi van?
- Azt hiszem eltört – kihúzom a kulcsot és valóban beletört.
Hyung pillantásaiból ítélve, gondolatban egy pillanat alatt rám ruházott mindenféle negatív jelzőt. Jin léptei egyre hangosabbak lettek, ezért visszacsuktam a fiókot és bepréseltük magunkat az egyik ágy alá, ami nem bizonyult kényelmes pozíciónak. Kezem a számra szorítottam, mikor a legidősebb belépett az ajtón. Lábait figyelve követtem tevékenységeit, miközben J-hope könyöke a bordáim közé fúródott, amit igyekeztem valahogy a tudtára adni, de folyamatosan nyugalomra intett, ezért inkább feladtam. A percek óráknak tűntek, míg Jin el nem hagyta a szobát.
- Most hogy szedjük ezt le? - kérdezem kétségbeesetten, még mindig az ágy alatt.
- Megmondjuk, hogy miattad történt az egész, jó nagy lecseszést kapsz, amiért engedély nélkül elvettél valamit és valahogy megoldjuk.
Egyáltalán nem tetszett ez a terv, amit ki is fejeztem egy sóhaj és egy grimasz egyvelegében.
- Emlékszel, amikor együtt elmentünk a Namsan toronyhoz?
- Ez meg hogy jutott eszedbe? - kérdően néz rám.
- Azt akarom, hogy újra olyan jó barátok legyünk, mint akkor, ott.
- Tudod, hogy a legjobb barátom vagy – szigorú arckifejezése megenyhül. - De elegem van már az állandó hülyeségeidből.
- Sajnálom. Nem mindig neked szánom a csínyeket, de mindig téged talállak el.
- Állj le velük és normális leszek veled. Ez az ajánlatom.
- Nekem jobb ötletem van. Társulj hozzám, szívassuk együtt a többieket – huncut mosolyra húzom ajkaim.
- Rendben – az ő arcára is egy vigyor kerül. - De még ki kell találnunk, hogy szedjük le ezt a vackot.
- Először is vedd ki a könyököd az oldalamból – megteszi, végre megszűnik a nyomás. - Másszunk ki innen, mert elég kényelmetlen, szóljunk a többieknek és együtt kitalálunk valamit, hogy leoperáljuk.