A kövér
esőcseppek nagy koppanással csapódnak az ablakhoz, lehunyt
szemekkel hallgatom a dallamot, amit játszanak. Az egész szobát
az éjjeliszekrényen árválkodó mécses világítja be, a
bútoroknak nyúlt árnyékokat adva. Egy újabb álmatlan éjszaka,
újra csak fekszem az ágyban, kezeim nyugodtan pihennek a
mellkasomon, gondolatban pedig egy teljesen más világban járok,
újra átélem azokat a napokat, amikor a felhőtlen boldogság
tengerében úsztam.
Mindig is egy
magányos, félénk srác voltam a betegségem miatt. Agorafóbia
– amikor valaki irtózik más emberek közelségétől. Az
utcára nem merek kilépni, mindig azt hiszem, hogy mindenki engem
illet az ítélkező pillantásokkal. Ilyenkor egész testemben
remegek, a gyomrom összeszorul, nehezen kapok levegőt és lever a
víz.
Felébredtem egy
júniusi reggelen és fogalmam se volt, hogy mi fog rám várni, nem
is sejtettem, hogy az életem 180 fokos fordulatot vesz.
A gyomrom már
akkor görcsben volt, mert tudtam, hogy ki kell lépnem az utcára,
ha nem akarok éhen halni. Felvettem hát a napszemüvegem és a
baseball sapkát – ezek adtak némi védelmet –, majd el is
indultam a közeli boltba. Villámgyorsan cikáztam a sorok között,
a lehető leggyorsabban pakoltam a termékeket a kosárba, hogy minél
előbb fizethessek a pénztárnál és hazarohanjak a biztonságot
nyújtó otthonomba.
Sebesen szedtem a
hosszú lábaim, két kezemben szorongattam a papírzacskóban lévő
zöldséget, tojást, kenyeret és tejet. Lábfejeimet figyelve
haladtam, meglepettségemben felnyögtem amikor nyomást éreztem a
vállamon. Valaki iszonyatos erővel robbant belém és futva haladt
el mellettem, a papírzacskók pedig velem együtt a földön
végezték. Hallottam, ahogy a tojások darabokra törtek.
- Oh, basszus –
fordult vissza az idegen. – Nagyon sajnálom.
Kezet nyújtott, de
nem fogadtam el, szótlanul felálltam és leporoltam a fenekem.
Leguggoltam az idegen mellé, aki sietősen kapkodta fel a földről
az elgurult ételt és visszatette a zacskókba. Fiatal, tipikus
„vagány vagyok” kinézetű srác volt, de a kisugárzása
valahogy teljesen mást tükrözött. Felálltunk, sorozatosan
hajlongva nyújtotta át a papírzacskókat, csak ekkor vettem észre,
hogy sokkal alacsonyabb nálam.
- Elnézést kérek,
nagyon sajnálom – szabadkozott.
Távolságtartón
vettem el tőle a bolti vadászatom eredményét, kezeimen megéreztem
a tojást, ami kitört a héjából és eláztatta a papírt.
- Öhm... - a srác
zavartan igazította meg a fullcapet a fején. - Veszek másikat.
- Nincs rá szükség
– halkan szólaltam meg.
- De igen,
ragaszkodom hozzá – elmosolyodott. - Jöjjön, kérem –
elindult, kezével invitált maga után.
- Nincs időm
visszamenni – hazudtam.
- Akkor adja meg a
címét és később elviszem – továbbra is mosolygott.
Eszem ágában se
volt megadni neki a lakhelyem címét és a tojásokra is szükségem
volt, ezért végül beleegyeztem, hogy visszasétálok vele a
boltba.
- Ez már nem az
első eset, hogy véletlenül fellökök valakit – kuncogott. -
Most Ön volt az újabb áldozat, sajnálom.
- Nem vagyok
annyira öreg, nem kell ilyen formális beszéd – figyelmeztettem.
- Megkérdezhetem a
neved?
- Seokjin –
morogtam.
- Jimin.
Kezet akart fogni,
rémülten meredtem a tenyerére végül bizonytalanul, de kezet
ráztam vele. Valószínűleg érezhette, hogy remeg a végtagom,
érdekesen pillantott fel rám és ez volt az a nézés, amitől a
gyomrom még kisebbre ugrott össze. Hirtelen rántottam ki a kezem
az övéből és előre néztem, kerülve a tekintetét. Reméltem,
hogy veszi az üzenetet – amiben az állt, hogy nem óhajtok
társalogni vele –, de úgy tűnt, hogy nem vette a lapot.
- Tudom, hogy
idegen vagyok, de nem kell ennyire tartanod tőlem.
- Honnan veszed,
hogy tartok tőled? - förmedtem rá.
Nem válaszolt,
csendben telt el az a pár perc, míg visszaértünk a boltba. Utunk
egyből a tojásokhoz vezetett, levett egy dobozt és mosollyal az
arcán indult a pénztár felé, én pedig csendesen követtem.
- Nem vagy valami
bőbeszédű – jegyezte meg a sorban állva.
Egy hümmögéssel
és egy bólintással válaszoltam.
- Tudod, én is
ilyen voltam...
Felkaptam a fejem,
sikerült felkeltenie az érdeklődésem, némán vártam, hogy
folytassa a mondandóját.
- Féltem az
emberektől, az utcán sétálva remegtem, mint a nyárfalevél,
képtelen voltam kommunikálni bárkivel és ezért szörnyen
magányos voltam.
Nem válaszoltam,
teljesen ledöbbentett, hogy ennyire pontos leírást adott arra,
amiről szólt az életem. Fizetett, kiléptünk az üvegajtón és
átnyújtotta a tojásos dobozt, amit úgy vettem el tőle, hogy
véletlenül se érjen össze a bőrünk.
- Még egyszer
sajnálom, hogy fellöktelek – mosolygott.
- Hogyan sikerült
kimásznod belőle?
- Miből? -
értetlenül pislogott.
- Ebből a
szorongásos emberiszonyból.
- Oh, ez egyszerű
– ismét rám villantotta a fehér fogait. - Minden csak akarat
kérdése, eldöntöttem, hogy nem akarok ilyen lenni és nyitni
kezdtem mások felé.
- Ez hülyeség –
fintorogtam.
- Lehet, de nekem
sikerült – vállat vont.
Egész nap az járt
a fejemben, amit Jimin mondott. Én soha nem akartam ilyen lenni, de
mégse tudtam leküzdeni, akármennyire is próbálkoztam. Talán
nem próbálkoztál eddig elég keményen – közli velem a
tudatalattim.
A fejembe vettem,
hogy újra megpróbálom azt, amit régen elbuktam. Egyre többet
kezdtem utcára járni, próbálkoztam szokni az emberek látványát,
napszemüvegen keresztül. Az ötödik napra már enyhült a
szorongásom, a testem kevésbé remegett, a torkomban kisebb gombóc
keletkezett és levegőért se kellett annyira kapkodnom. Örömmel
töltött el a javulás érzete és elég bátornak éreztem magam
ahhoz, hogy bedobjam magam a mély vízbe.
Ragyogóan sütött
a Nap, kellemes meleg volt, minden olyan gondtalannak tűnt. Egy nagy
légvétel után becsuktam a szemeim, előre lendítettem az egyik
lábam, majd utána a másikat is és bizonytalan léptekkel álltam
a park közepére. Remegő ujjaimmal megfogtam a napszemüveg két
szárát és lassan húztam le magamról. A fülem fölötti nyomás
megszűnésétől egyszerre éreztem magam sebezhetőnek és
megkönnyebbültnek is. Szemeimet még jobban összeszorítottam,
mélyeket szívtam az éltető oxigénből, a tüdőm teljes
kapacitását használva.
Nyisd ki a szemed, mire vársz még?!
Háromig számolok! - csattant
a tudatalattim. - 1...2...
Kinyitottam a
szemeim. Kellett pár másodperc, mire láttam is valamit a tűző
napon. Rengeteg ember haladt el körülöttem, mindenki sietős
léptekkel ment a dolgára, ügyet se vetve rám, mintha levegő
lettem volna. Mosolyogva lélegeztem fel, hihetetlenül jó érzés
töltött el az egész testemben. Álltam ott bágyadt mosollyal az
arcomon, majd a tenyerem izzadni kezdtek, a tüdőm levegő után
kapkodott, a gyomrom összeszorult, a torkom egy pillanat alatt
teljesen kiszáradt. Egyre hevesebben kezdett remegésbe az egész
testem és úgy éreztem, hogy a mellkasom is behorpadt. Egyik
kezemmel odakaptam, markomba szorítottam a felsőm anyagát. Mély
zihálásokkal rogytam térdre, egyre több embernek vontam magamra a
figyelmét. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy elhaladtak
mellettem és értetlen pillantásokkal illettek. A levegőhiány
érzetétől halk, hörgő hangokat adtam ki magamból, próbáltam
segítséget kérni, de a torkom teljesen elszorult és az embereknek
eszükbe se jutott odajönni. Most fogsz meghalni.
- Jin? - egy kezet
éreztem a hátamon.
Ismerős volt a
hangja, de jelenleg arra koncentráltam, hogy levegőhöz jussak.
Hónom alá nyúlt, felrángatott a földről és egy félre eső,
árnyékos padra ültetett, ekkor vettem csak észre, hogy Jimin volt
az. Még soha semminek nem örültem ennyire, mint annak, hogy ő
most feltűnt a semmiből. Egy üveget tartott a szám elé, mohón
kortyolgattam a hideg vizet, ami szörnyen jól esett a kiszáradt
torkomnak. Elhúzta előlem miután a felét megittam és
megkönnyebbülten lélegeztem fel, úgy éreztem, hogy ismét kapok
levegőt.
- Jobban vagy? -
aggódó tekintettel nézett.
Zihálva
bólintottam.
- Mi ütött beléd?
- korholt.
Nem tudtam
megszólalni, remegő kezekkel vettem vissza a napszemüvegem. Pár
percet vártunk, de a pulzusom még mindig az egekben volt.
- Haza... -
lihegtem. - Haza akarok menni...
Felsegített, a
karomat átvetette a nyakán és mankóként funkcionálva
hazakísért.
A remegő kezemmel
sehogy se tudtam betalálni a kulccsal a zárba, Jimin egy idő után
megelégelte a szerencsétlenkedésem, kikapta a kezemből a kulcsot
és utat nyitott a lakásomba. A konyhában leültetett az egyik
székre és elém guggolt, számonkérő tekintete volt.
- Miért csináltad
ezt? - halkan kérdezte.
- Rád hallgattam.
- Nem azt mondtam,
hogy állj ki annyi ember elé és a szemük láttára halj meg –
rázta a fejét.
- Te mondtad, hogy
csak akarni kell...
- De azt se így
értettem – ismét a fejét rázza. - Ha akarod segíthetek –
elhalkult.
Nem válaszoltam,
arra vártam, hogy a tudatalattim tanácsot adjon, de úgy tűnt,
hogy mélyen alszik, vagy csak esze ágában se volt segíteni, ezért
teljesen magamra voltam utalva. Bízzam magam egy vadidegenre? Mi
van, ha az egész egy átverés és ő valójában egy gyilkos, aki
kipécézett magának? Jó, nem úgy néz ki, mint aki egy elmebeteg
gyilkos, de azt elég furcsának tartottam, hogy megjelent a parkban.
Leküzdöttem
magamban a paranoiás gondolatokat és megköszörültem a torkom,
hogy biztosan legyen hangom, mikor megszólalok:
- Rendben –
bólogattam. - Jó lenne, ha segítenél.
Ajkai széles
mosolyra húzódtak és megértően ő is bólintott egyet.
- Vedd le a
napszemüveget – utasított.
- Nem – vágtam
rá.
- Akarod, hogy
segítsek vagy nem? Első lépésként legalább előttem vedd le –
nyomatékosabban követelte.
Mitől fosol?! - remek,
a tudatalattim magához tért. - Ő is egy ember, akárcsak
te, ugyan úgy húsból, csontból, izomból és bőrből van, pont
mint te.
Megadóan fejet
hajtottam neki és levettem a védőpajzsom, amit elégedett
vigyorral fogadtak mind a ketten.
- Szépek a szemeid
– mosolyog Jimin.
Ezt most mire
véljem?! Meleg?! Rákvörös fejjel fogadtam a meglehetősen furcsa
bókját, de valahogy mégis jól esett ezt hallani valakitől. Jimin
elém húzott egy másik széket és leült rá, térdeire könyökölt,
folyamatos bámulásától zavarban voltam.
- Jártál
pszichológusnál? - kérdezte.
Megráztam a fejem,
kerültem a tekintetét és az ujjaimat szorongattam a kellemetlen
helyzetben.
- Akkor jó –
vigyorgott. - Csak hülyeségekkel tömik a fejed – legyintett
egyet a levegőbe.
Közelebb húzódott,
amitől ösztönösen hátrébb hőköltem.
- Elárulom, hogy
mivel tudod a legegyszerűbben legyőzni a szorongást – mosolya
sejtelmes lett, kíváncsian néztem rá. - Adrenalin.
- Adrenalin? -
meglepetten ismételtem.
- Adrenalin.
Szétárad a testedben, egy pillanat alatt elnyomja a szorongást, ha
te magad keresed az adrenalin forrását.
- Adrenalin...
forrás...?
Adrenalin forrás! A füleden ülsz?!
Tud valamit a csávó, bízz benne! - biztatott
a tudatalattim.
- Este
átjövök és játszunk egyet – felállt a székről.
Játszunk
egyet?! Nem tudtam leplezni a
meglepettséget és az értetlenséget. Jimin feltartotta felém a
tenyerét, de ezt se tudtam
mire vélni.
- Csapj bele!
- Mi?
- Adj egy pacsit –
megrázta a tenyerét.
- Nem akarok –
ráztam a fejem.
- Tudom, hogy nem
akarsz hozzámérni, de bele kell csapnod, ha meg akarsz gyógyulni.
Ez a második lépés.
Feltartottam a
kezem és lendületesen belecsapott a tenyerembe.
- Ez a
beszéd - büszkén vigyorgott.
- Nem haltál bele, ugye?
Csendesen
bólintottam, sarkon fordult és az ajtóból fordult vissza.
-
Éjfélkor
találkozunk, legyél feketében, bele kell olvadnunk a környezetbe
– hangja pimasz volt.
Ez a
srác teljesen kiborított, azt se tudtam, hogy ki ő, életemben
másodszorra találkoztam vele, de valamiért mégis megbíztam benne
és a belső énem is azt
sugallta, hogy nem egy rossz ember, akitől tartanom kellene.
Este
eleget tettem Jimin kérésének, sötétkék farmerban és fekete
bőrdzsekiben, remegő gyomorral vártam. Pontban
éjfélkor érkezett meg, ő is tetőtől talpig feketében, fekete
baseball sapkában és egy másikat felém nyújtott. Bizonytalanul
vettem el tőle és tettem fel a fejemre.
- Mehetünk? -
vigyorgott.
Bólintottam,
bezártam a lakás ajtaját és vakon követtem őt a sötét utcákon
át.
- Hova megyünk? -
kérdeztem halkan.
- Egy izgis helyre
– sejtelmesen vigyorgott.
A hideg rázott
ettől a vigyortól.
A
sarkokon elfordulva úgy tűnt, mintha csak céltalanul bóklásznánk,
míg végül megálltunk egy nagy
kerítés előtt. Felnéztem
a két méter magas betonfalra,
majd kérdőn tekintettem le
Jiminre,
- Mi ez a hely? -
suttogtam.
- A régi pláza.
Egy pillanat alatt
eltűnt mellőlem, fürgén és ügyesen mozogva mászott a
kerítésre, mint egy majom, majd leült rá és várakozva nézett
rám, én csak tanácstalanul álltam.
- Gyere már –
sürgetett.
- Nem
tudok felmászni – ráztam a fejem. - Nem akarom ezt csinálni, mi
van, ha valaki észrevesz?
- Pont ez a dolog
lényege.
Vigyorogva
ugrott vissza hozzám, azon csodálkoztam, hogy nem törte ki a
bokáját érkezéskor.
Szorosan mellém állt, mire én elléptem, hogy megtartsam a
biztonságosnak ítélt távolságot köztünk.
- Tartok bakot –
ujjait összefonva hajol elém.
Menj már, te nyápic! Megadtam
magam az unszolásra, beleléptem Jimin tenyerébe és könnyedén
felkapaszkodtam a betonfal tetejére és
nagy nehezen, de sikerült felhúznom magam. Lenéztem
és hirtelen több méter magasságban éreztem magam. Pár pillanat
múlva Jimin is mellettem termett és ő egyből levetette magát a
mélybe. A betonfal
túloldalán, lentről várta,
hogy én is leugorjak. Többször is nekilendülök, de mindig inamba
száll a bátorságom.
- Ugorj már –
suttogott.
- Nem merek!
- Észre fognak
venni!
Becsuktam
a szemeimet, vettem egy nagy levegőt, majd leugrottam.
Az én bokám nem bírta ezt
az érkezést, megrogytam, a térdeimre és a tenyereimre érkeztem,
egy halk nyögés keretében. Jiminből
kitört egy nagy kacaj, de gyorsan moderálta magát és halkan
kuncogott végig, amíg feltápászkodtam a földről.
- Szép volt...
Egy morgással
fejeztem ki a nemtetszésem és egyből elhallgatott, elindultunk a
hatalmas építmény felé, amit körbevett a betonkerítés.
Közelebb
érve észrevettem az épület tetején a nagy
„PLAZA”
feliratot. Sose
jártam itt, ha kiléptem a lakásból, akkor is csak a boltig
mentem, így fogalmam se volt erről a helyről.
- Több éve
bezárták a helyet, de mindent bent hagytak – informált Jimin.
Szótlanul
követtem, megkerültük az épületet és bemásztunk az egyik
törött ablakon. Annyira helytelennek éreztem ezt az egészet, hogy
legszívesebben hazarohantam volna, már mindenféle elképzelésem
támadt arról, hogy megjelenik a rendőrség és őrizetbe vesznek,
örökre dutyiba zárnak, amiért betörtünk ide.
Jimin elővesz egy
zseblámpát, így szemeim elé tárult minden. A földön rengeteg
szemét, törmelék volt, néhány lehetetlen helyen zöld növényzet
kúszott. A természet szép lassan vette vissza a birtokába ezt a
helyet. Az akadályokat kikerülve, átlépve követtem Jimint, aki
céltudatosan haladt, úgy tűnt, hogy egész jól ismeri a helyet.
Egy kis, ajtó nélküli helyiségben álltunk meg, kinyitotta a
falon lévő kapcsolók fém fedelét és minden pöcköt felcsapott,
amitől az egész hely fényáradatba borult.
- N-nem fognak így
észrevenni? - kérdeztem aggódva.
- Csak a hátsó
világítást kapcsoltam be, az utcáról nem látnak semmit –
vigyorgott és a zseblámpát visszacsúsztatta a nadrágja zsebébe.
- Gyere.
Lendületesen ment
ki, megfontolt léptekkel követtem a tágas térben. A hely sokkal
barátságosabb lett kivilágítva és még annál is hatalmasabb,
mint sötétben volt. Igazán aprónak éreztem magam.
- Sokan betörtek
már és elhurcoltak innen egy csomó cuccot – Jimin hangja
visszhangzott. - De van egy király dolog, amit nem tudtak elvinni –
ismét sejtelmesen mosolygott.
Lesétáltunk az
egyik lépcsőn és nem a pincébe jutottunk, mint amire számítottam.
Minden teljesen ugyan úgy nézett ki, mint a földszinten, azzal a
különbséggel, hogy itt nem üzletek voltak. A hely maga egy
vidámparkra emlékeztetett. Középen egy körhinta volt, a rajta
lévő műanyag lovakról már pattogott le a festés; mögötte
különböző old school játékgépek és roskadozó standok.
- Gyere már! -
zökkentett ki Jimin az ámulatomból.
Vidáman szökdelt
a körhinta kezelőpultjához, nyomkodott rajta valamit, de nem
történt semmi.
- Aish! Ne csináld
már! - bosszankodott.
Megálltam mellette
és egy óriásit rúgott a fém anyagba, ami hangos zengéssel
válaszolt, visszhangozva a térben. Csodaként néztünk fel a
körhintára, aminek az égői felvillantak és vidám dallamba
kezdett a recsegő hangszóróiból.
- Ez az!
A fiatal srác
felugrott a szerkezetre és azonnal helyet is foglalt az egyik
paripán.
- Ne csak állj
ott, pattanj fel te is! - intett a kezével.
Felléptem a forgó
dobra, átvetettem az egyik lábam fölötte, majd én is leültem az
egyik lóra, ami ringatott fel-le. Elmosolyodtam. Hirtelen sokkal
szabadabbnak és boldogabbnak éreztem magam, mintha a körhinta
hipnotizált volna. Feltűnt, hogy Jimin leugrott és a kezelőpultnál
matatott valamit, a hinta gyorsulni kezdett, ő pedig csak nézett
azzal a bizonyos vigyorral az arcán. Minden egyre gyorsabban forgott
körülöttem, kezdtem elszédülni már a második kör után, és
egyre erősebben kapaszkodtam, míg Jimin nevetése visszhangzott.
- Állítsd meg! -
kiáltottam, összeszorítottam a szemeim.
A szerkezet
lassítani kezdett, végül megállt, a másik srác pedig még
mindig nevetett. Lekászálódtam a lóról és szédelegve mentem
messzebb a körhintától, az egyensúlyom megtartásához meg
kellett fognom Jimint, aki egy pillanatra se nyugodott meg.
Megragadta a csuklóm és elrángatott a játékgépekhez, szemeivel
kiválasztott egyet, majd megnyomta az egyik gombot. Nem történt
semmi. Ismét bevetette a „jól belerúgok, azt' beindul”
módszert, de ezúttal nem vált be. Tanácstalanul vakarta a fejét
a sapkája alatt, miközben én belestem a gépezet mögé és rögtön
feltűnt a hiba. Lehajoltam, bedugtam a vezetéket a konnektorba.
- Most próbáld –
egyenesedtem fel.
Jimin ismét
megnyomta a gombot és felvillant előttünk a „Mortal Kombat”
felirat. Kihívón mosolyogtunk egymásra, helyet foglaltunk a
kontrollerek előtt és elmerültünk a gagyi, kétdimenziós grafika
világában. Tipikus, verekedős játék, de teljesen le tudott
foglalni minket arra a fél órára.
- Megint nyertem! -
diadalmasan nyújtotta kezeit a magasba.
Fent ültünk a
tetőn, lábaink a mélybe lógtak és csendesen teltek a percek.
- Miért félsz az
emberektől? - Jimin törte meg a csendet.
- Gyerekkori trauma
– sóhajtottam. - Hat éves voltam, amikor a szüleimmel a szokásos
vasárnap délutáni programot tartottuk, ami mindig az volt, hogy
elvittek a játszótérre. Hazafelé mentünk, az volt az utolsó
alkalom, hogy foghattam a kezüket, de ezt nem tudtam, ezért
elengedtem őket és előre szaladtam a zebrán, mert előbb át
akartam érni a túloldalra, mint ők – keserűen elmosolyodtam,
ahogy feltörtek az emlékek. - A következő pillanatban már csak
fékcsikorgást és egy csattanást hallottam... megfordultam, de
anyáéknak semmi nyoma nem volt... Pár méterrel arrébb feküdtek
az úttesten, egy autó előtt, aminek az eleje behorpadt. Rémülten
futottam oda, szinte most is látom magam előtt a vérben úszó,
rémült tekintetű arcukat. Nem tudtam, hogy nagy a baj, fel akartam
ébreszteni őket, de nem... - elcsuklott a hangom. - Kiabáltam és
sírtam, de az emberek csak álltak körülöttem és bámultak.
Mindenki fölém tornyosult, bezárva éreztem magam, mintha egy apró
dobozban lettem volna. A nevelőszüleim megpróbáltak emberek közé
vinni, de mindig rámtört a pánikroham, ezért feladták és szinte
az egész életemet a négy fal között éltem le.
- Jézusom... -
suttogta Jimin.
- És te? - felé
fordítottam a fejem.
- Nekem kevésbé
tragikus a történetem – elmosolyodott. - Az iskolában állandóan
szivattak, kicsesztek velem és mindenki előtt megszégyenítettek,
ezért lettem bizalmatlan az emberek felé, ennyi – vállat vont. -
Nekem senki nem segített, de én megígérem neked, hogy mindig
melletted leszek.
Nem tudom, hogy
miért, vagy hogyan, de Jiminben igaz barátot és lelki támaszt
láttam, mintha az égiek küldték volna, hogy megkönnyítse a
keserves életem hátralévő részét. Esténként bajtársakként
osontunk az éjszakában és különböző, törvénybe ütköző
dolgokat tettünk, falakra graffitiztünk, vécépapírral
díszítettünk pár fát, hamis büntetőcédulákat helyeztünk el
az autókon, riasztókat indítottunk be, majd elrohantunk és
rendszeresen látogattunk vissza a plázába, ami már törzshelynek
számított. Mintha teljesen kicseréltek volna, minden tettünknél
éreztem az adrenalint, ami emberek közt is megsokszorozódott
bennem és már bátrabban közlekedtem nappal az utcákon. Teltek a
hetek, hónapok és a szorongásom szinte teljesen eltűnt és a
barátságunk is erősödött Jiminnel, folytattuk az éjszakai
játszadozásainkat.
A plázából
tartottunk hazafelé, jókedvűen, nevetgélve szeltük az utcákat.
Eléggé elszaladt az idő, a Nap lassan kúszott már az égre, a
város ébredezni kezdett.
- Ha készen állsz
rá, akkor holnap bemutatlak a társaságnak – oldalba bökött a
könyökével.
- Milyen
társaságnak?
- A barátaimnak.
- Öhm... n-nem
hiszem, ho-hogy ez jó öltet – dadogtam.
- Ugyan már –
átkarolt.
Karja a derekamon
pihent, oldala az enyémhez nyomódott, amitől normál esetben
bepánikolnék, szorongás fogna el, de nem. Ezeknek semmi jele nem
volt.
- Lehet, hogy simán
kimegyek az utcára, de helyben elvéreznék, ha beszélnem is
kellene több emberrel – ráztam a fejem.
- Oké, van egy
ajánlatom számodra – megállt, ezzel engem is megállított. -
Versenyezzünk. Ha én hamarabb odaérek ahhoz a táblához – előre
mutatott az irányába –, akkor találkozol velük, ha te érsz oda
előbb, akkor még nem kell.
- Ekkora
hülyeséget... - forgattam a szemeim.
Elengedett,
felvette a kezdő pozícióját és megvárta, hogy én is így
tegyek.
- Vigyázz...
Kész... Rajt!
Egyszerre
robbantunk ki, a bizonyos táblát becélozva rohantam. Métereken át
egymás mellett haladtunk, majd némi előnyre tettem szert. Egyre
jobban és jobban elé kerültem, a szemem le se vettem a célról, a
kereszteződés utáni tábláról. Átvágtattam a bizonyos
kereszteződésen, már csak pár méter választott el a nyeréstől,
amikor ismerős hangok ütötték meg a fülem. Fékcsikorgás,
csattanás. Nehezen álltam meg, elkerekedett szemekkel fordultam meg
és az elém táruló látványtól bepánikoltam. Jimin a földön
feküdt, előtte pedig egy autó állt. Visszarohantam, térde
rogytam a barátom mellett, egyből a pulzusát kerestem. Semmi.
- Ne, ne, ne, ne,
ne – ismételgettem.
Feje alatt
szélesedett a vértócsa, teljesen üres szemekkel nézett maga elé,
remegő kezekkel rázogatom a mozdulatlan testét.
- Jesszusom! Te Úr
Isten! - pánikolva sietett oda az autó sofőrje, de nem szenteltem
rá figyelmet.
- Jimin, ne csináld
ezt velem! – ekkor már folytak a könnyeim.
Ölembe húztam a
testét, vére a ruhámra folyt, ahogy magamhoz szorítottam. Újra
ugyan azt éreztem, mint évekkel ezelőtt, ismét át kellett élnem
azt a fájdalmat, amikor egy számodra fontos személyt vesz el tőled
az élet. Keserves zokogásom töltötte be a hajnali levegőt.
