Written Love - 1. rész

A többi normális diákkal ellentétben én alig vártam, hogy véget érjen a hétvége. Hétfő reggelre virradva izgatottnak kellene lennem, hogy ma láthatom Luhant, de nem érzem magam túl fényesen. Lehet, hogy a két órányi alvás tehet róla, de kissé émelygek, és zúg a fejem, de ez sem tart vissza attól, hogy iskolába menjek. Törött lábbal is bemennék, hogy láthassam Őt. Szánalmas, de ezt teszi velem a szerelem.
A megszokott módon felöltözök, megmosakszom, és egy kevés smink segítségével eltüntetem a szemem alatti karikákat, hogy Luhan ne lásson élőhalottakra emlékeztető külsővel. Mint a legtöbben, én is arra törekszem, hogy tökéletesnek mutassam magam. Szerencsére édesanyám génjeit örököltem, de még így se érek a nyomába, mert ő lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

Vállamra kapom a táskámat, leszaladok a lépcsőn, és út közben rutinosan egy gyors puszit nyomok az asztalnál reggeliző nagybátyám arcára. A lendületet megtartva mennék tovább az ajtó felé, de megfogja a csuklómat, és ezzel megállít.

– Hé, minden rendben? – furcsán méreget. – Kissé sápadt vagy.

– Sápadt?! – pánikolva rohanok a tükör elé, hogy ellenőrizzem, és igaza van. – Nagyon vészes?

– Az iskola felé pofozgasd magad, és eltűnik. Luhan észre se fogja venni.

– Nagyon vicces.

Nyelvet öltök rá, felveszem a cipőmet, és kilépek az ajtón a reggeli hűvös levegőre. A buszmegálló felé tartó úton alaposan körülnézek, sehol senki, ezért felemelem mindkét kezem, és óvatosan paskolni kezdem az arcom, hogy egészségesebb színe legyen.

– Haemin! – egy ismerős hang visítja a nevem, amint belépek az osztályterembe.

Tekintetem azonban Luhanra tapad, és feltűnés nélkül végigfuttatom rajta a tekintetem. Az asztalánál ül, alsó ajkát beharapva koncentrál az előtte lévő füzetre, amibe időnként ír valamit. Egy pillanat alatt megbizonyosodom róla, hogy még mindig elképesztően helyes. Órákon át el tudnám nézni, de nem akarom, hogy a többiek észrevegyék a csodálkozó bámulásom, ezért elmegyek mellette az egyel hátrébb lévő asztalhoz, és leülök a padtársam mellé, aki az imént a nevemet kiáltotta üdvözlésképp.

A falapra könyökölve megtámasztom a fejem, és egy sóhajjal nézek Luhanra. A hátán kívül mást nem nagyon látok belőle, de még így is gyorsabban ver a szívem.

– Hát ez se az a nap lesz, amikor észrevesz – suttogva bök oldalba Gayoung.

– Még csak reggel van – biztatom magam.

– Gondold át a tanácsomat.

– Nem fogok meztelenül iskolába jönni – sokadjára közlöm vele.

– Pedig akkor rögtön felfigyelne rád.

– Igen, egy ribancnak tartana, ráadásul ki is csapnának az iskolából, és valószínűleg soha többé nem látnám.

Barátnőmre pillantok, aki úgy tűnik, mély gondolkodásba esett. Nem szeretném tudni, hogy ezúttal milyen briliáns ötlet járhat a fejében, ezért a figyelmem újra Luhan hátának szentelem. A csengő fülsüketítő zajjal jelzi, hogy kezdetét veszi az első tanóra.

Nagy levegőt veszek, felállok a helyemről, és a székem hangos zörejjel tolódik hátra a lendületemtől. A tanár elhallgat, minden szempár rám szegeződik, de nem érdekel. Sebes léptekkel megyek Luhanhoz, az ingébe markolva magamhoz húzom, és megcsókolom. Pillanatnyi meglepettsége hamar elillan, és az ő ajkai is mozgásba lendülnek, viszonozva a csókomat. Beteljesülés öröme árad szét bennem, beletúrok a vörös tincseibe, és a néma csend megszűnik az osztályban, amikor a többiek tapsolni és ujjongani kezdenek. Ezt már jóval előbb meg kellett volna tennem, és akkor nem pazarlok el majdnem két évet a Luhan utáni vágyakozással.

– Park kisasszony! – rikkantja a tanárnő, és újra néma csend telepszik a helyiségre.

Luhannal figyelmen kívül hagyjuk, és tovább élvezhetem a szerelmünk beteljesedését.

– Haemin – a padtársam suttogását hallom magam mellől, miközben valami az oldalamba szúr.

Kinyitom a szemeim, a helyemen ülök, és mindenki hátra fordulva engem néz, beleértve Luhant is. Mély csalódásként ér a felismerés, hogy csak az agyam játszott velem azzal, hogy túlságosan valóságosnak éreztette velem a fantáziálást.

– Várom a megfejtést – az őszülő tanár rápillant a karórájára.

– Öhm… Huszonhárom?

Halk kuncogást hallatnak az osztálytársaim, de a tanár arca meg se rezzen.

– Kérdezed vagy mondod?

– Mondom – bizonytalan a válaszom.

– Akkor tanítás után találkozunk a könyvtárban.

– Büntetést ad? – felháborodok. – Miért?

– Mert éppen irodalom órán ül.

Szégyenemben lejjebb csúszok a székemen, próbálok a lehető legkisebbre zsugorodni. Elkapom Luhan tekintetét, aki kifejezéstelen arccal fordul előre. Ismét sikerült előtte beégetnem magam.

Óra után a tanárnőhöz somfordálok, hogy egy kifogással kihúzhassam magam a büntetésből.

– Mrs. Kim… – elé állva halkan szólítom meg, de azonnal csendre int.

– Hallani se akarom, ezúttal nem úszod meg.

– De én-

– Ez már nem az első alkalom, hogy oda se figyelsz az óráimon, és más tanárok is panaszkodnak rád. A büntetés alatt majd álmodozhatsz, lesz rá időd.

– Kérem-

– Tanítás után várlak.

Sietve elhagyja a termet, esélyt se ad rá, hogy kimagyarázzam magam, vagy könyörögni kezdjek.

A nap folyamán meghúztam magam, úgy tettem, mint aki figyel az órákon, mielőtt másoktól is kaptam volna egy-egy órányi büntetést, és estig ülhettem volna a könyvtárban.

– Tarts ki – biztat Gayoung –, majd gondolok rád, amikor hazaérek – gúnyosan nyelvet ölt rám.

– Siess, mert elveszítem a türelmem, és akkor soha nem jutsz haza…

Mosolyából ítélve nem sikerült megijesztenem a fenyegetéssel, magához ránt egy szoros ölelésre, majd búcsúzásként vadul integet. Irigylem az állandó vidámságát, és a szerencséjét, hogy ő nem habarodott bele egy olyan srácba, aki levegőnek tartja.

Lassú léptekkel vonszolom magam a könyvtár felé, az iskola pillanatok alatt kiürült, miután az utolsó tanóra is véget ért.

– Haemin – az üres folyosón visszhangzik a nevem.

A hátam mögül érkező mély, férfias hang hallatán megfordulok, és hunyorítva vizsgálom az ismeretlen srácot, aki széles mosollyal felém tart. Minél közelebb ér, annál magasabbnak tűnik, elém állva megigazítja csokoládébarna haját, és fekete íriszeit rám szegezi. Alig érek fel a válláig ezért meg kell emelnem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de gőzöm sincs, ki ő.

– Nem emlékszel rám?

– Öhm… – ráhibáztál.

– A múlt heti biológia órákon labortársak voltunk.

– Ja, igen! Kim Jongun, ugye?

– Jongin – vigyorogva javít ki, arca két oldalán megjelenik egy-egy gödröcske. – Miért vagy még a suliban? – óvatosan érdeklődik.

– Büntetés.

– Akkor ugyanoda tartunk – mély kuncogással indul meg, én pedig követem.

– A mintadiákok is szoktak büntetést kapni? – kérdésemet némi gúnnyal teszem fel.

– Nem büntetésből megyek, csak könyveket viszek vissza.

– Sejthettem volna…

Felmegyünk a harmadik emeletre, ahol a könyvtáron kívül csak egy szertár van. Jongin kitárja előttem az ajtót, előre enged, és belépünk a hatalmas terembe, amiben síri csend honol, és a dohos könyvek szaga csak növeli a temetőhöz hasonló hangulatot. A könyvtáros hölgy elé lépek, aki a pult mögött ülve felpillant rám.

– Büntetésre jöttem – halkan, szégyenkezve közlöm.

Elém tol egy papírlapot, amin egy névlista áll az eddigi diákokról, akik büntetést kaptak, és a sor végére beírom a saját nevem.

– Mrs. Kim rám bízott, úgyhogy három óráig találj magadnak valami elfoglaltságot.

A hölgy szavai hallatán felcsillannak a szemeim. Szerencsére nem leszek szigorú felügyelet alatt, de ennek ellenére is unalmas lesz ez az egy óra.

– Kitartást – Jongin mosolyogva néz, semmi rosszindulatot nem érzek a hangján.

Bólintok, majd elindulok a könyvtár másik felébe. Ijesztő ez a csend, sehol egy lélek, és aprónak érzem magam a hatalmas polcok között sétálva, amik tömve vannak könyvekkel. A távolból kiszúrok egy asztalt az ablak mellett, céltudatosan haladok felé, majd a sorok végén kiérve megpillantom Luhant, aki egy másik asztalnál ülve olvas. A szívem kihagy egy ütemet, megszeppenve bámulni kezdem őt, amíg fel nem emeli a fejét. Pánikszerűen ugrok hátra, hogy visszakerüljek a polcok takarásába. Nem lehet ekkora mázlim! Megszaporodik a légzésem, a szívem dörömbölni kezd a mellkasomban. Nyugi, csak viselkedj természetesen.

Megszívom a tüdőm levegővel, kihúzom magam, magabiztos léptekkel megyek az asztalhoz, majd egy természetes mozdulattal kihúzom a széket, és a szemeim maguktól Luhanra néznek. Engem figyel. Egy mosolygós bólintással üdvözlöm, és Ő is ugyanígy tesz, majd a figyelmét az előtte lévő könyvre irányítja. Istenem, rám mosolygott. Nem elég, hogy végre észrevett, még mosolygott is!

Nem tudom levakarni a vigyoromat, leülök, de annyira bámulom Luhant, hogy a fél fenekem nem ér a székhez, és kis híján leborulok róla, de az utolsó pillanatban megtámasztom magam a lábammal. A viselkedésem egyáltalán nem sikerült olyan természetesre, mint hittem.

Tökéletes rálátásom van Luhanra, alig pár méter, és két asztal választ el minket, végre nem csak a hátát láthatom. A táskámból kiveszek egy füzetet, és magam elé teszem, hogy elfoglaltnak tűnjek, ha a könyvtáros esetleg ellenőrizni akar, de addig nyugodt szívvel legeltetem a szemeim Luhan arcán. Nagy szemei aprókat ugranak, a mozgásukon látni, hogy hol tart éppen a könyv sorai között. Tekintetem lejjebb vándorol, végigcsúszik az egyenes, enyhén homorú orrán, és meg se áll a rózsaszín ajkakig. Tudom, hogy az alsó alatt van egy heg, de ilyen távolságból az nem látszik, ezért hibátlannak tűnik a szája.

Egyáltalán miért van itt? Miattam? A gyomrom egy pillanat alatt összeugrik az izgatottságtól, amikor ez végigfut az agyamon. Lehet, hogy mégse viszonzatlanok az érzéseim? Megálljt parancsolok a gondolataimnak, mielőtt nagyon beleélném magam a dolgokba, és szeretném megkímélni magam egy összetört szívtől.

A gondolataim azonnal elhallgatnak, amikor Luhan felnéz, és összetalálkozik a tekintetünk. Egy pillanatig se tudom állni a nézését, lehajtom a fejem, és úgy teszek, mintha a füzetemet olvasnám, de igazából csak az üres lapot bámulom. Várok pár másodpercet, óvatosan felnézek, de azonnal vissza is kapom a fejem, mert a tekintetünk ismét találkozik. Miért nem merek hozzászólni? Miért nem mond ő valamit? Ez olyan kínos.

Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem, hogy milyen lehetne az első igazi beszélgetésünk.

– Innen látom, hogy csak az üres füzeted bámulod…

Hangját meghallva rá nézek, és meglátom a kedves mosolyát.

– Nyugodtan figyelheted, ahogy olvasok. Engem nem zavar.

Pontosan ez az, amit soha nem fog mondani. Hirtelen tompa zajra kapom fel ijedtemben a fejem, és a hang forrása az ablak volt, amit Luhan épp kinyitott.

– Sajnálom – bocsánatkérő arckifejezéssel kissé meghajol, majd visszaül az asztalhoz.

A hangja tökéletesen passzol hozzá, olyan lágy és nyugtató hangzása van.

Visszanézek az üres füzetre, a tollat kihúzom a spirálból, és elfoglaltságként rágcsálni kezdem a végét. Sunyin felpillantok Luhanra, aki ezúttal nem veszi észre, így tovább nézhetem. Lapoz egyet a könyvben, és keze finom mozdulatát figyelve eszembe jut valami. Csak a frászt hozom rá, őrültnek fog tartani, ha folyamatosan bámulom. Ezzel a gondolattal a füzetemhez illesztem a tollam, és gőzerővel kezdek neki az írásnak.

Semmit nem készültem a dolgozatra, ezért a könyvet bújva sietek a terembe. Gyorsan szedem a lábaim, hogy ne késsek el, de a hátralévő időben próbálok minél több dolgot megjegyezni a könyvből. Hirtelen elakadok, valamibe beleütközök, és hátrálok pár lépést, hogy ne essek el, de a kezemben tartott tankönyvet elejtem. Felemelem a fejem, és Luhannal találom szembe magam.

– Ne haragudj, olyan figyelmetlen vagyok – őszinte megbánást látok az arcán.

– Nem a te hibád, én vagyok a vak – magyarázkodok.

Egyszerre guggolunk le a földön heverő könyvért, és a kezeink egymáshoz érnek. Apró szikrákat érzek a bőrömön, ahol megérintett, és mélyen egymás szemébe nézünk. Elveszek azokban a-

Mi a?

Lefagy a kezem, meg se mozdítom, csak meglepetten figyelem a tollam végére szállt pillangót. Fekete körökkel és fehér pöttyökkel díszített barna szárnyait nyitogatja, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik, kirepül azon az ablakon, amit Luhan az imént nyitott ki. Rá pillantok, hogy látta-e, amit én, de a könyvét bújja.

A büntetés hátralévő idejét írással töltöttem, papírra vetettem az elképzelésem, ahogy Luhannal közelebb kerülünk egymáshoz. Filmként vetültek lelki szemeim elé a romantikus jelenetek, mindent papírra vetettem, amit láttam, és az írással hamar eltelt az idő. Lejárt az egy óra, mehetek haza, viszont Ő még mindig olvas, nem úgy néz ki, mint aki menni készül.

Amint erre gondolok, becsukja a könyvet. Hirtelen ötlettől vezérelve felállok, és a közelben lévő polcról leveszek véletlenszerűen egy könyvet, és észrevétlenül figyelem Luhant. Erre tart. Erre tart!

Izgatottan hátrálok egy lépést, valahol kinyitom a kezemben tartott könyvet, és úgy teszek, mintha figyelmesen olvasnám azt, miközben hallgatom Luhan lépteit. Mikor közel ér megindulok, és várom az ütközést, de nem történik semmi. Simán kikerült, elsétált mellettem.

– Hol voltál egész eddig?

Ezzel a kérdéssel és szigorú tekintettel vár otthon az unokabátyám.

– Büntetésben…

– Büntetésben?!

Nem válaszolok, lerúgom magamról a cipőimet, ledobom a táskámat, és élettelen testemet elvonszolom a konyháig, csoki után kutatva. Szükségem van egy kis boldogsághormonra.

Zsákmányom egy tábla étcsokoládé, nem a kedvencem, de megteszi.

– Állj csak meg, kisasszony – egy kéz megakadályoz abban, hogy bevonuljak a szobába. – Miért kaptál büntetést?

– Mert nem figyeltem órán.

– Megint csak Luhant bámultad?

– Chanyeol, kérlek… Ne nyaggass, most nagyon nincs hozzád hangulatom.

Sikerül ezzel a szöveggel leráznom, bezárkózok a szobámba, letelepszem az ágyra, ölembe veszem a füzetet, és ismét nagy energiával kezdek bele az írásba, miközben csokoládét majszolok.