Written Love - 2. rész

 – Haemin… Haemin, nem akarsz felkelni?

Álmosan motyogva fordulok át a másik oldalamra, nem törődve a nagybátyám kérdésével.

– Háromnegyed nyolc van, el fogsz késni.

Kipattannak a szemeim, amikor meghallom, hogy mennyi az idő. Ilyenkor már a buszon szoktam ülni, ezért kiugrok az ágyból, nem törődve azzal, hogy a füzetemet is lelököm róla.

– Miért nem keltettél fel korábban?! – visítom, miközben a fürdőszobába szaladok.

Nem kapok választ Chanyeoltól, percek alatt elintézem a reggeli készülődést, felkapok valamit a szekrényből, ami épp a kezembe akad, és gyors pillantást vetek magamra a tükörben. Nagy sikollyal lépek közelebb, amikor meglátom a nyúzott arcomat és a kócos hajamat. Az egész éjszakát írással töltöttem, aminek meg is van rajtam a nyoma. Még sose láttam magam ilyen borzalmasnak.

– El fogok késni! – mérgelődök, miközben durván fésülködök, kitépve pár hajszálamat.

– Elviszlek kocsival – Chanyeol kiáltja lentről.

A fuvarnak köszönhetően még időben beérek, de a közérzetem ma reggel sokkal rosszabb, mert csúnyának érzem magam. A hajamon nem segített a fésülködés, ezért kénytelen voltam egy lófarokba összekötni, és az arcom teljesen fedetlen, mert ha otthon még nekiállok sminkelni, akkor biztos elkések, ezért karikás szemekkel lépek be az iskola épületébe. Nem rohanok, mert tíz perc alatt bőven az osztályba érek, de ha akarnék, akkor se tudnék sietni. Fáradt és álmos vagyok, tekintetemet pedig a földön tartom, hogy a velem szemben elhaladók ne lássák, hogy milyen szörnyen nézek ki. Könyörgöm, csak Luhan ne legyen itt, hálás lennék, ha a ma nem jönne be.

Egy hirtelen ütközéstől meglepetten kapom fel a fejem, majd valami puffan a lábaim előtt. Álmos szemeim kikerekednek, amint meglátom Luhant, aki bocsánatkérő tekintettel néz le rám.

– Ne haragudj, olyan figyelmetlen vagyok… – ezt hallva déjà vu-m van.

A testrészeim maguktól mozdulnak, nem is gondolkozok, mégis lehajolok a lábaim elé esett könyvért, és Luhan is ugyanígy cselekszik. Keze hozzáér az enyémhez, hallok egy pattanó hangot, abban a pillanatban kellemetlen bizsergést érzek a bőrömön, és reflexből elhúzom a kezem.

– Megráztál – kuncogva nyújtom neki a könyvet.

Várjunk csak… Luhannak mióta van oldalt felnyírt, szőke haja?

– Sajnálom – elmosolyodik, de a mosolya sem olyan, mint amilyet tegnap láttam. – Meg tudnád mondani, hogy hol az igazgató irodája?

– Öhm… – el kell gondolkozom, hogy hol is van, majd az irányába mutatok. – Az aula végében lesz egy folyosó, és rögtön ott lesz bal oldalon.

– Köszönöm – meghajol, és elindul.

Távolodó alakját figyelem, miközben kérdések özönlenek a fejembe. Miért megy oda? Miért nem tudja, hol van? Mitől lett ilyen más? És miért van olyan érzésem, mintha ez egyszer már megtörtént volna? Sokkal jobban szerettem a régi frizuráját. Minden kérdésemet megválaszolom azzal, hogy csak az álmosság miatt tartom ilyen furcsának a mai reggelt. Felvonszolom magam a lépcsőn, végigmegyek a második emelet folyosóján, és a becsengetés pillanatában lépek be a termünkbe.

– Haemin!

Meg se rezzenek Gayoung rikkantására, a lábaim földbe gyökereznek, és azt hiszem kisebb sokkot is kapok, amikor megpillantom Luhant a helyén ülni. Megdörzsölöm a szemeim, hátha csak képzelődök, de nem. Valóban Ő ül ott az imádott, vörösesbarna tincseivel, és meglepett tekintettel néz vissza rám. Próbálok kifejezéstelen arcot vágni, és normálisan viselkedni, miközben mozgásra bírom a lábaimat.

– Mi a baj? – suttogja felém a padtársam, amint leülök mellé. – Úgy néztél Luhanra, mint aki szellemet látott.

– Mert ma már találkoztam vele, a földszinten.

– Miről beszélsz? Végig itt ült…

– Nekem jött, leejtette a könyvét, és-

Elakad a szavam, amikor rájövök, hogy miért volt a déjà vu.

– És…?

Ölembe kapom a táskámat, vadul kutatni kezdek a benne lévő tanszereim között, figyelmen kívül hagyva Gayoung kérdését.

– Mi van veled, Haemin? Kezdesz megijeszteni…

– Basszus – sziszegem, amikor eszembe jut, hogy a füzetem otthon hever a földön. – Mondok valamit, de ne nézz hülyének.

– Oké? – bizonytalanul bólint, az arcára van írva, hogy teljesen hülyének néz.

Közelebb hajolok hozzá, kezemet feltartom a szám előtt, hogy más véletlenül se hallhassa meg, amit súgok neki.

– Tegnap büntetés alatt Luhan is a könyvtárban volt, de nem beszéltünk. Írni kezdtem, hogy valamivel elüssem az időt, és amit leírtam az megtörtént ma reggel.

– Mi van?

– Nekem jött egy srác, akire azt hittem, hogy Luhan, pontosan ugyanazt történt, és ugyanazt is mondta, amit tegnap megírtam – csak a lényeget próbálom elmagyarázni.

Gayoung egy szót sem szól, csak felemeli a kezét, és a homlokomra teszi. Elhessegetem magamtól, sértődötten dőlök hátra a székemben, összefonva magam előtt a karjaimat. Nem vagyok hülye, tudom, hogy mi történt.

– Hol van Mrs. Kim? Nem szokott késni.

Az egyik osztálytársam kérdésének elhangzása után nyílik az ajtó, mindenki elcsendesedik, és az említett személy lép be a terembe. A többiekkel együtt én is felállok, és a könyökömmel vadul lökdösni kezdem Gayoungot, amikor meglátom, hogy az idegen srác is bejön.

– Ő az, ő az, ő az – súgva hadarom.

– A könyves srác?

– Diákok, ő lesz az új osztálytársatok – felé mutat Mrs. Kim.

– Üdv, a nevem Oh Sehun – kissé pöszén mondja, majd mélyen meghajol.

Szemei felmérik a terepet, épphogy vet rám egy pillantást, majd némi meglepettséggel néz újra rám, apró mosolyra húzza a száját, majd tekintete végigmegy a többieken is. Mindenki őt figyeli, miközben a hiányzó lány helyére ül, az egyik elöl lévő padba.

A tanóra szokásosan kezdetét veszi, de lehetetlenség úgy odafigyelni, hogy nem hagynak békén a gondolataim, ezért csak bámulok előre, a tábla irányába. Oh Sehun… Szégyenteljes, hogy nem tudtam megkülönböztetni attól a fiútól, akibe több, mint egy éve reménytelenül szerelmes vagyok, de mentségemre szóljon, hogy hasonló az arcuk. Ami pedig óra előtt történt… Túlságosan bele loholtam magam, valószínűleg csak véletlen egybeesés. Elég furcsa véletlen egybeesés, de a józan eszem megtartása érdekében betudom ennek.

– Park Haemin – ajaj, az én vagyok.

Visszatérek a valóságba, szemeimmel megkeresem Mrs. Kimet, aki furcsán figyel engem, az arckifejezéséből nem tudom megmondani, hogy megint bajban vagyok-e.

– Minden rendben van? – meglepődök a kérdésén, hirtelenjében nem is tudok válaszolni. – Rosszul érzed magad?

Remek, nem volt időm kisminkelni magam, és rögtön azt gondolja, hogy beteg vagyok.

– Nem, Mrs. Kim. Jól vagyok.

Egy pillanatig méreget, majd folytatja a tanítást.

Szünetben Gayounggal a mosdóba megyünk, ami mint mindig, most is kong az ürességtől.

– Mi volt ez a könyves dolog? – kérdezi, miközben én a tükörbe nézve éppen elfedem a szemem alatti karikákat némi alapozóval.

– Semmi, csak én magyaráztam be magamnak a dolgot.

– Mondjuk nem csodálom, hogy összekeverted a srácot Luhannal – felül a pultra, amibe a csapok egymás mellett be vannak építve. – Első ránézésre én is azt hittem, hogy ő az. Elég helyes, nem gondolod?

– Nem – gondolkodás nélkül vágom rá.

Elpakolok a táskámba, már nem úgy nézek ki, mint aki beteg, és a közérzetem is javult. Kimegyünk a mosdóból, és Gayoung sejtelmes beszédbe kezd.

– Szerintem tetszel neki.

– Kinek?

– A könyves srácnak. Láttam hogy nézett rád.

– Nem érdekel.

– Pedig hasonlít Luhanra.

Megállunk a szekrénysor előtt, kinyitom a sajátomat, és Gayoung is az övét, ami mellettem van.

– Oké, ki vele – egy biológia könyvvel a kezemben felé fordulok. – Mit forgatsz a fejedben?

– Semmit – mosolya teljesen mást mond.

– Ne hazudj.

– Borzasztó lehet ez a csőlátás. Annyira bele vagy habarodva Luhanba, hogy észre se veszed a lehetőséget másokban.

Felkelti az érdeklődésem, bezárom a szekrényem, és annak dőlve felé fordulok, azt mutatva, hogy minden figyelmem az övé, ezt látva pedig ki is fejti a gondolatait.

– Ez lehet az egyetlen esélyed, hogy Luhan végre észrevegyen.

– Mondanál végre konkrét dolgot is?

– Amíg nem volt barátom, senkit nem érdekeltem, aztán amikor összejöttünk Minseokkal, rögtön jöttek a pasik, mintha akkor kezdtem volna létezni.

Próbálom értelmezni a szavait, miközben ő kíváncsian várja, hogy sikerül-e rájönnöm, hogy mit akar ezzel mondani. Nem értem, mire jó ez a burkolt beszéd.

– Szóval azt akarod ezzel mondani, hogy szedjem össze Sehunt, és attól Luhan fel fog figyelni rám?

– Pontosan.

– Ez sunyi, gonosz és önző dolog – grimaszolok, hogy kifejezzem a nemtetszésem. – Nem fogok kihasználni senkit.

– Te tudod – ártatlan tekintettel megrántja a vállait. – Csak egy ötlet volt.

Nem rossz ötlet, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy valakit felhasználjak a saját érdekeim miatt, aztán eldobjam, ha megszereztem, amit akartam. Mindig is elítéltem az ilyet, inkább meghalok a viszonzatlan szerelemben.

Némán ülök Jongin mellett, és folyamatosan az előttünk lévő kis dolgot nézem, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, mert le van takarva. Legutóbb, amikor ilyen rejtélyes dolog várt ránk a laborban, akkor egy halat kellett felboncolnunk, és nem igazán élveztem. Türelmesen várunk, amíg a tanár matat valamit az asztalánál, majd egyik pillanatban Jongin a fülemhez hajol, és belesuttog.

– Szerinted mi ez?

– Nem tudom. Béka?

– Nem hiszem, az nagyobb lenne.

– Te vagy a zseni, neked kéne kitalálnod.

Nem sértődik meg a gúnyos hanglejtésemen, egy mosollyal távolodik el tőlem.

– Nos – szólal meg végre a tanár –, a mai órán az előttetek lévő érzékszervet kell boncolnotok, és az elkészült jegyzetekre osztályzatot kaptok. Az óra végéig negyven percetek van, kezdjétek.

Mindenki gyorsan húzza le a kendőt, és a legtöbben egy fintorral reagálnak, ahogy én is, amikor meglátom, hogy egy szemet kell ma darabokra szednünk. Még szerencse, hogy Jongin a társam.

– Te csinálod, én írok – közlöm, ellentmondást nem tűrő hangon.

Egy hümmögés kíséretében ismét elmosolyodik, feláll a székről, felhúzza a kesztyűket, feltűri a fehér köpenyének ujját egészen a könyökéig, és lelkesen lát neki. Az undorodó arckifejezést nem tudom elrejteni, miközben ő lazán a kezébe veszi, és tálcára teszi a szemgolyót. Nézegeti, forgatja, majd újra megfogja, és ujjaival óvatosan nyomogatni kezdi. Hátrébb húzódok tőle, mert a nyomások hatására kissé kilapul, és olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban kidurranhatna Jongin kezében, aki ezen épp jól szórakozik.

– Te ezt élvezed?

– Aha, elég muris – felém nyújtja. – Próbáld ki.

– Nem, köszi…

– Pedig nem valószínű, hogy az életben lesz még alkalmad egy szemet tartani a kezedben.

– Szerintem túl fogom élni.

Megfogja az ollót és a csipeszt, én pedig jegyzetelem, amit látok. Apró, óvatos mozdulatokkal kezdi felvágni az ínhártyát, majd félig lefejtegeti. Csodálkozva figyelem, mert úgy tűnik, hogy pontosan tudja, mit csinál. Csipesszel megfogja a szaruhártyát, és a csodálatom azonnal elillan, amint megszólal.

– Kellene a segítséged, fogd meg a csipeszt, és tartsd feszesen.

Visszafojtom az undort, és ellenkezés nélkül megteszem, amit kér. Szabaddá váló kezével megfogja magát a szemgolyót, hogy egyhelyben tartsa, és az ollóval lassan, óvatosan választja le a szaruhártyát, amit meglepően vastagnak találok a csipesszel fogva. Az idő múlásával kevésbé tartom visszataszítónak a boncolást, kíváncsian figyelem Jongint, és részletesen leírok mindent. Alkalmanként kérte még a segítségem, de azon kívül nem mondott semmi mást, majd némi idő után beszélgetést kezdeményezett.

– Meddig voltál tegnap büntetésben? – jobb témát komolyan nem találtál?

– Háromig.

– Az nem vészes.

– Honnan tudhatnád, ha még nem is voltál büntetésben?

– Ezt most úgy kérdezed, mintha rossz, elítélendő dolog lenne – egy pillanatra megáll, rám néz.

– Szó sincs erről, de szerintem te amúgy is tanulással töltenéd azt az időt – mosolygok magamban, miközben ezt mondom, de úgy tűnik, hogy ő nem tartja viccesnek.

– Honnan veszed? – folytatja a boncolást, de tudom, hogy közben rám is figyel.

– Mindenki úgy ismer, mint a tökéletes mintadiákot, aki okos, remekel a sportokban és hangszeren is játszik.

– És te ezt elhiszed?

– Miért, nem így van? Labortársadként meg tudom erősíteni a tényt, hogy okos vagy.

– Köszönöm a bókot – vigyorog, de nem néz rám.

– És te hogy ismersz engem? – bátran kérdezek rá, tudva, hogy pozitív dolgokat fogok hallani.

– Sokan mondják, hogy mindenkivel kedves vagy, meg segítőkész és szeretnivaló is, de én ezeket még nem tapasztaltam.

Egyszerre biztató és lelombozó, hogy ezeket mondta. Jól esik, hogy mások ezt gondolják rólam az iskolában, de valamiért lehangol, hogy ő nem tartozik közéjük. Szeretek mindenkivel jóban lenni, semmit nem utálok jobban az ellenségeskedésnél és a veszekedésnél, de arra megvan az okom, hogy Jonginnal miért viselkedek másként. Évfolyamtársak vagyunk, ugyanakkor kezdte az első évet, mint én, és az első hónapokban felröppent egy pletyka, hogy tetszem neki. Mivel már akkor Luhan volt a mindenem, nem néztem rá úgy, mint férfira, és csalódást se akartam okozni neki, ezért inkább távolságtartó voltam vele. Mondjuk ez elég régen volt, azóta biztosan más érzései vannak, talán egy barátnőt is talált magának.

– Ne vedd sértésnek – teszi hozzá, amikor feltűnik neki a szótlanságom. – Személyes tapasztalatból csak annyit tudok mondani rólad, hogy értelmesebbnek és érettebbnek tűnsz a korodbeli lányoknál.

– A kettő ugyanazt jelenti, nem?

– Nem igazán – halkan kuncog, de mintha nevetést próbálna visszatartani.

Jongin meglepően jó társaság, a furcsa szituációhoz képest – hogy éppen egy szemet boncolunk – remekül el tudunk beszélgetni, egészen az óra végéig.

– Jó volt végre csevegni veled, partner – mosolyogva néz rám, amikor kilépünk a laborból. – Már kezdek hinni a szóbeszédnek.

– Ez biztató – tehát most burkoltan közölted, hogy kedves, segítőkész és szeretnivaló vagyok?

– Találkozunk a következő biológia órán. Figyelj oda az órákon, hogy ne kapj megint büntetést.

Válaszként pimaszul nyelvet öltök rá, amin mély hangon kuncog egyet, majd ellentétes irányba megyünk a következő óránkra.

Belépek a saját osztályomba, és meglepetten nézek Luhanra, aki épp Sehunnal cseveg. Mosolyogva beszélgetnek, úgy tűnik, élvezik egymás társaságát. Ismerik egymást?

A nap folyamán többször is majdnem elnyomott az álom, alig vártam, hogy végre otthon legyek, és úgy terveztem, másnap reggelig ki se kelek az ágyból. Az utolsó óra után együtt lépünk ki az iskola kapuján Gayounggal, akinek megint az a sejtelmes kifejezés van az arcán, amit utálok látni, mert tudom, hogy ilyenkor vigyázni kell vele, sose lehet tudni, milyen ravasz dolgon jár az esze. Ez egy kivételes eset, mert pontosan tudom, mire gondol.

– Gayoung, nem – tömören és lényegre törően közlöm vele.

– Nem akarlak rábeszélni semmire, de nem értem, hogy mi bajod a könyves sráccal.

– Semmi, de nem leszek önző dög.

– Luhan miatt se?

– Miatta se – magabiztos vagyok.

– Beszélt ma veled?

– Nem.

– Ez is csak egy újabb nap volt, amikor figyelmen kívül hagyott?

– Gonosz vagy – sértődötten nézek oldalra.

A járda közepén megállít, majd a vállaimat fogva maga felé fordít, és ijesztően komoly tekintettel, mélyen a szemembe néz.

– Haemin, a barátnőm vagy, és én csak segíteni akarok. Rossz látni, hogy hosszú ideje reménytelenül szerelmesnek látlak. Szép vagy, kedves, értelmes, simán lehetne valakid, ha nem lenne ennyire csőlátásod.

– Nem tehetek róla – aprót vonok a vállaimon –, a szívem nem tud lemondani Luhanról.

– Pedig ideje lenne – arckifejezése bocsánatot kér az kíméletlen őszinteségéért. – Lehet, hogy van egy barátnője, akivel régóta együtt van. Más oka nem lehet annak, hogy rá se néz az iskolában egy lányra se. Nem veled van a baj.

Érzem, hogy elszorul a torkom, és nem akarok abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy elbőgöm magam, ezért gyors egyetértéssel menekülni kezdek a kialakult helyzetből.

– Igazad lehet – ismét vállat vonok. – Tényleg tovább kellene lépnem.

– Örülök, hogy végre belátod – megölel, amit rögtön viszonzok, és feltörő könnyeimet próbálom eltüntetni a szemeimből. – Nem akarlak megbántani, csak jó lenne boldognak látni – Luhan mellett lehetnék boldog, más nem tudná Őt pótolni.

A földről felveszem a füzetem, amibe az éjszaka folyamán írtam, és átlapozom az oldalakat. Tényleg csak furcsa véletlen történt ma reggel, mert a többi dolog közül egy se történt meg. Pedig jól jött volna, ha az ég megáld azzal a képességgel, hogy meg tudom írni a jövőt.