I'm Sorry (Kris)

Nagyon sajnálom, de csak ennyire telt tőlem. Úgy éreztem, hogy valamilyen formában muszáj kiadnom magamból azt, amit érzek, de ennél többre már nem voltam képes... A valóságot fogalmam sincs mennyire tükrözi.

Lesznek majd, akik azt mondják, önző vagy, amiért olyan lépést teszel, ami által elkerülhetetlen, hogy néhány ember sérüljön. Lesznek majd, akik meg akarnak győzni arról, hogy az a normális, ha egy életen át a helyeden maradsz, boldogtalanul. Lesznek majd, akik szerint az a helyes út, ha feláldozod magad mindenki másért. Lesznek majd, akik sorolni kezdik, és mi lesz ezzel, azzal, meg amazzal? Lesznek majd, akik elítélnek, mert nem hisznek a boldogságban. Igen, lesznek majd, akik mindenkire gondolnak, mindenki fájdalmáért aggódnak, a Tiéden kívül. Lesznek majd, akikről kiderül, hogy a Te boldogságod sokadlagos számukra.
És lesznek majd olyanok is, akik támogatnak, mert igazán szeretnek, akik nem csak arra gondolnak, mi lesz velük, ha minden megváltozik, hanem arra is, hogy Te ezt igenis, mint minden ember, megérdemled! És ha itt nem kaptad meg, keresd meg a helyet, ahol megleled.Ha elbizonytalanodnál, egy dolog mindig jusson eszedbe, rossz döntés nem lehet az, ami a szívedet és legfőbb akaratodat követi, amit a boldogságodért teszel. Rossz nem lehet, mert nemes a célja. Csak fájdalmas. Igen, egy darabig mindenkinek, s bár kevesen fogják fel, Neked a legjobban. De tudnod kell azt is, a világ túlteszi majd magát rajta, és továbblép. Mert mindig ez történik. Egyszer majd visszagondolsz rá, hogy voltak napok, amikor az utcára is képtelen voltál kilépni, és hogy pontosan azok a sötét napok vezettek ki a csodás, csodás napsütésbe.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű; tudtam, hogy mi fog történni, és be is következett a lehető legrosszabb, amire számítottam.

Mindenki miattam sír, mindenki utál, mindenki elítél, de senki se tudja, hogy nekem ez mennyire nehéz. A rajongók nem tudják, hogy hét éve mennyit szenvedek nap, mint nap, akárcsak a többiek. Ők is sírnak. Sírnak, mert nem akarják, hogy elmenjek.

Én sem akarok elmenni, csak azt akarom, hogy végre emberként kezeljenek minket.

El vagyunk zárva a külvilágtól, szabályozzák és figyelik minden egyes léptünket, nincs nyugtunk a személyzettől, vagy éppen a rajongóktól. Én csak egy kis szabadságra vágyom, amikor azt tehetek, amit szeretnék, oda mehetek, ahova szeretnék, azokkal lehetek, akikkel lenni szeretnék.

Egyedül szálltam szembe a kiadóval, hogy kiálljak magamért és a másik tizenegy emberért, akik a családom, de annyira elharapódzott a dolog, hogy most már a családban maradásom a tét.

A személyzet be akar mocskolni, azt akarják elérni, hogy a kívülállók szemében én legyek a rossz, ezért mindent még kegyetlenebbül bánnak velünk: elveszik a telefonokat és más nevében, hamis kijelentésekkel hitetik el a rajongókkal, hogy milyen szörnyű ember vagyok, amiért el akarom hagyni a családom. Ez nem igaz. Odakint senki sem ismeri az igazságot, mindenkinek hazugsággal tömik a fejét.

Elszörnyedek, ha csak belegondolok, hogy hány emberrel sikerült meggyűlöltetniük, hogy hány ember sír most miattam. De akkor is meg kellett tennem ezt a lépést. Beleőrültem a tehetetlenségbe, amikor valaki megsérült gyakorlás közben, vagy megbetegedett, de ezt senki nem vette figyelembe, ugyan úgy hajtottak minket, embertelen módon.

Tárgyként, robotként kezelnek, folyamatosan adják az utasításokat, teljesen hidegen hagyja őket az egészségi állapotunk.

Nem önzőségből tettem, amit tettem. Leaderként a saját felelősségemnek érzem, hogy vigyázzak a többiekre, ezért az ő érdekeik lebegnek a szemem előtt.

Csak reménykedni tudok, hogy nem volt fölösleges a keletkezett botrány, és ha ki is kerülök a családból, legalább velük bánjanak tisztességesen ezek után. Egy ilyen áldozatot gondolkodás nélkül meghozok, Értük.

Végre megválhattam az álarcomtól. Mindig a mosolygós, vidám Kris-t kellett mutatnom a nyilvánosság előtt, el kellett rejtenem azt a sok fájdalmat, amit eddig okoztak. Most végre szabadabbnak érzem magam, már attól is, hogy megtettem az első lépést a változások felé.

Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam, sajnálom, hogy miattam kell sírnotok. Lehet, hogy nélkülem, de majd minden rendben lesz, minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Ne feledjétek, hogy én mindig Wu Yi Fan maradok, a hideg srác, akinek a csirke nem a stílusa.

Lélekben mindig itt leszek a családommal és én maradok az EXO-M leadere, akárki lép a helyembe.

 We Are One!

A crazy day (V)

Hosszú idő után egy nyugalmas nap a dormban. Legalábbis az lenne, ha J-hope nem esett volna nekem, megint.
- Ne próbáld bemagyarázni, hogy véletlen volt! - kora reggel visszhangzik ideges beszéde. - Tudom, hogy ez megint egy hülye csíny akart lenni!
Bemegy a konyhába, én pedig követem.
- De tényleg nem tudtam, ne haragudj – belépve megpillantom Jin-t és RapMon-t, akik unottan fordulnak felénk.
- Mi történt már megint? - sóhajt Namjoon.
- Ez a kis majom reggel romlott zöld teát hozott nekem! - vádlóan mutogat felém. - Olyan szörnyű íze volt, hogy majdnem elhánytam magam.
- Taehyung? - a leader felvont szemöldökkel várja az én verziómat.
- Én tényleg nem tudtam, hogy romlott, ez most tényleg nem tréfa akart lenni – magyarázkodok.
- Kérj bocsánatot és maradjatok csendben, mert a többiek pihenni szeretnének – határozottan zárja le a témát Jin.
- Ne haragudj – könyörgő tekintettel pislogok a sértettre.
Szó nélkül biccent egy aprót, sarkon fordul és kisétál. Felsóhajtok, miközben zavartan beletúrok narancssárga tincseimbe.
- Tényleg nem direkt volt – erősítem meg magamnak és én is magukra hagyom a hyungokat.
Az igaz, hogy szeretem a többieket szívatni és általában Hoseok a csapdáim áldozata, amiből nagy veszekedések vannak, de jogosnak tartom, hogy most nem hisz nekem. Áthaladok a nappalin, ahol Jimin és Jungkook bámulják a tévét és hangosan viháncolnak valami idióta show-műsoron.

- Hey – halkan nyitok be Suga szobájába.
Ő az egyetlen akivel most társalogni tudok. Az íróasztalánál ül, nekem háttal és nem válaszol, ezért halkan közel sétálok.
- Mit csinálsz, hyung? - kezem a vállára teszem.
- Szent pitypang! - rémülten kiált fel, teste megremeg. - Taehyung, mit settenkedsz a hátam mögött?! - dorgál.
- Hoseok most haragszik rám; a többiek elfoglaltak, nem akartam közéjük pofátlankodni, ezért gondoltam te--
- Felejtsd el – belém fojtja a szót. - Dalt kell írnom, nem érek rá csevegni.
- Az egyetlen pihenőnapon, reggel már dalt írsz? - pislogok meglepetten.
Nem válaszol, visszagörnyed az asztalon lévő papír felé és tollával kopogtat a falapon. Közelebb hajolok, hogy el tudjam olvasni azt, amit eddig írt.
- Elég zavaró, ha az ember arcába lihegsz... - közli.
- Talán tudok segíteni – csapom össze a tenyereim, teljesen fellelkesedve.
- Nem kell, köszönöm – igyekszik illedelmesen lekoptatni, de figyelmen kívül hagyom.
- Lássuk csak. „... mégis szeretném visszatekerni az időt” - olvasom át újra az utolsó sort.
Gondolkozó módba kapcsolok, ignorálom Suga egyre hangosabb dörmögését, ahogy más megfogalmazásokkal küld melegebb éghajlatra. Osztok, szorzok, a hitelesség érdekében a szoba egyik felső sarkába meresztem tekintetem és egyik ujjam az államra helyezem, felveszem a gondolkodó pózt. A háttérben hallom, hogy hyung egy éles sóhajjal feladja a próbálkozásait és elhallgat.
- … ahol tíz évesen a kedvenc hősöm meséjének főcímdalát énekeltem – dallamosan fejtem ki a létre hozott végeredményt.
- Ez baromi hülyén hangzik – morogja maga elé.
- Pedig még egy asszonánc rímet is sikerült bele csempésznem. Évesen-énekeltem – ismétlem.
- Ja, ügyes vagy – hangjában duzzad az érdektelenség.
Csalódottan lebiggyesztem alsó ajkam és kicsoszogok a szobából. Nem akarom unatkozással tölteni a napot, de Jin és Namjoon felnőtt dolgokról beszélgetnek, Jimin és Jungkook silány dolgokat csinálnak, nincs más lehetőségem, ki kell engesztelnem Hoseok-ot.
Mire végigfut az agyamon a gondolat már be is lépek a szobánkba. Az említett az ágyában, a fal felé fordulva fekszik, itt hallom, hogy a zene ordít a fülébe. Lassan megközelítem és leülök az ágy szélére, hátha észre vesz, de úgy tűnik, hogy alszik.
- Hyung – óvatosan megrázom a vállát.
Nem jön válasz, ezért párszor megismétlem a cselekedetem, de továbbra sem ad életjelet. Kiveszem a fülhallgatóját az egyik füléből és közel hajolok hozzá.
- HYUNG!
Magához tér, ijedtében ordít és kapálózik, amíg fel nem tűnik neki a jelenlétem.
- Taehyung--
- Hallgass meg – közbe vágok, mielőtt leordítaná a fejem is a helyéről. - Csak bocsánatot szeretnék kérni. Tudom, hogy sok hülyeséggel csesztettelek és meg is bántam, de mai tényleg teljesen véletlen volt.
- Ígérd meg, hogy mostantól megkímélsz a hülyeségeidtől – követeli határozottan.
- Megígérem – kezem a szívemre helyezem, hogy nyomatékosítsam a szavam.
- Jól van – kifejezéstelen arccal visszadugja a fülest és újra lefekszik a fal felé.
- De hát...
Durcásan sétálok át a saját ágyamra, ledobom magam a fekhelyre. Egyértelműen látszott rajta, hogy még haragszik, csak így akart gyorsan lekoptatni. Cseles, Hoseok... Nagyon cseles.
Ismét bekapcsolja az agyam a gondolkodó módot. Hogyan tudnám kiengesztelni? Hozok neki csokit. Áh, az túl nyálas lenne. Esetleg virággal? Áh, ugyan az...
Fél órányi gondolkozás után már a hajamat tépkedem, mire eszembe jut végre egy remek ötlet. Halkan osonok ki a szobából, bár nem tudom, hogy minek, amikor tudom, hogy úgyse hall semmit a környezetéből. Átlopakodok Jimin és Jin szobájába, ahol most is, mint mindig: meglepődök azon, hogy náluk mekkora rend és tisztaság van, a legidősebb tagnak köszönhetően.
Megközelítem a szekrényt, leguggolok és kihúzom az egyik alsó fiókot. Gondosan összehajtogatott alsónadrágok tárulnak elém, de engem nem lehet ilyen könnyen átverni. Beletúrok a fiók aljába, tapogatózni kezdek. Kezembe akadnak valami műanyag, kerek tárgy és kicsi, négyzet alakú zacskók, amiktől fintorogva folytatom a keresést. Végre megérzek egy hideg fémet, amit óvatosan kiveszek, a zsebembe csúsztatom és megigazítom az alsóneműket, hogy eltűntessem a nyomokat.
Feltűnés nélkül visszamegyek a mi szobánkba. Mit sem sejtve, Hoseok még mindig fekszik. Újra helyet foglalok mellette, kihúzom a fülhallgatóját.
- Hyung? - ezúttal halkan szólítom meg.
Nem ad választ, ördögi mosoly húzódik arcomra és előveszem a lopott tárgyat a zsebemből. Először a saját csuklómon, majd az övén is kattintom a bilincs másik felét. És akkor most hogyan tovább? Bámuljam, ahogy alszik? Azt hiszem ezt nem gondoltam át teljesen...
Aurámat egy zümmögő rovar zavarja meg, amit a kezemmel legyezve elhajtok. J-hope vállán telepedik meg, gyorsan rákészülök, majd teljes erőmből lecsapok felé. Hatalmasat csattan a tenyerem Hoseok vállán, aki fel is riad az ütéstől.
- Normális vagy?! - szorongatja a sajgó testrészét.
- Csak egy légy volt – dörzsölöm zsibbadó tenyerem a pólómhoz.
- Hagyj már békén!
Visszafordul a fal felé és magára rántaná a takaróját de keze a bilincs által elakad az enyémben.
- Mi a...? - felül és a fémet vizsgálja. - Kim Taehyung, neked elment az eszed?! - visít.
- Ez rajtunk marad addig, amíg haragszol rám – közlöm fennhangon.
- Nem haragszom rád – hangja kevésbé hihető.
- Elhiszem, ha őszintén mondod.
Egy gyors mozdulattal megragadja a pólóm szabad kezével és közel húz magához, dühös tekintetét az enyémbe fúrja.
- Ha nem veszed le ezt egy percen belül, esküszöm olyat teszek, amit még magam is megbánok – szavait halkan mondja, mégis fenyegetően.
- Öhm... Egy kicsit kellemetlen számomra ez a közelség – tekintgetek oldalra.
- Nem hallottad, amit mondtam?! Szedd le ezt a vackot!
- De nincs nálam a kulcs! - felemelem a hangom, ami láthatóan meglepő volt a számára.
- Mi az, hogy nincs nálad? - elengedi a felsőm, azonnal növeljük a távolságot egymás között.
- Az Jimin-ék szobájában maradt.
- Tőlük van a bilincs? - szemei elkerekednek, válaszként csak bólintok.
- Át kell mennünk, ha ki akarsz szabadulni.


Ő megy ki előbb, alaposan körbenéz, majd a bilinccsel ránt ki engem is a szobából.
- Au, ez fájt! - hangot adok a durvaságának.
- Szádon lakat – suttog indulatosan.
A gerlepár szobája felé vesszük az irányt, fülünket az ajtóra tapasztjuk, de egy hang se szűrődik ki azon.
- Mit csináltok?
Ijedten fordulunk meg, Jin kérdően méreget minket. Próbáljuk a kezüket úgy helyezni, hogy ne tűnjön fel neki a tőlük lopott tárgy, ezért szorosan egymás mellé állunk, hogy a hátunk mögé rejtsük.
- Se-semmit – feszült vigyorral, teljesen átlátszóan nyilvánulok meg.
Hoseok ismét megrántja a bilincset, hogy csendre intsen, amitől felszisszenek, de gyorsan moderálom magam.
- Taehyung bocsánatot kért és csak beszélgettünk – neki sikerül hihetően előadni a hazugságot. - Ne törődj velünk, menj csak a dolgodra.
- Oké... - Jin hyung arcán látszik, hogy azt hiszi megzakkantunk.
Bemegy a szobába, közben mi úgy fordulunk, hogy csak szemből lásson minket. Amint becsukja az ajtót, tolni kezdem hyungot.
- Mit művelsz?!
Nem válaszolok, előre megyek és rángatom magam után, Yoongi szobájába.
- Hyung, segíts! - csukom be magunk mögött az ajtót.
- Mi van már megint? - feldúltan fordul felénk.
Tekintete meglepetté változik, amint feltűnik neki a csillogó fém, ami Hoseok-hoz kapcsol.
- Ez meg mi?
- Csak Taehyung újabb baromsága.
- Jin bent van a szobába így nem tudjuk megszerezni tőlük a kulcsot – vázolom röviden a helyzetet.
- Tőlük loptátok? - ajkai széles mosolyra húzódnak, mintha nevetést akarna visszatartani. - Mit tudnék én segíteni?
- Csald ki Jin-t a szobából – kérlelem.
- Egyáltalán miért segítenék?
- Mert te vagy közülünk a legrendesebb és én nagyon szeretlek téged, hyung.
- Nekem mindegy, csak hagyd abba ezt a nyálas beszédet – rámszól, miközben feláll a székből. - Várjatok itt.
Kisétál, hallgatózni kezdünk. Nem lehet érteni, de halljuk, hogy valamiről beszélgetnek a szomszédban, majd kijönnek és elhaladnak a nappali felé. Hoseok kinéz, majd egy szemvillanás alatt átrohanunk a másik szobába. Leguggolok a szekrény elé, kihúzom a fiókot és ismét turkálni kezdek az alsógatyák alatt.
- Ugye tudod, hogy ez nagyon sunyi dolog? - suttogja J-hope.
- Abba is hagyhatom és akkor bilincsben maradunk.
- Vagy egyszerűen megmondom a többieknek, hogy mit műveltél már megint.
- Mi van veled az utóbbi napokban? - felé fordulok. - Tudtommal barátok vagyunk, de olyan szúrós vagy velem, mint egy kaktusz.
- Ez majd megbeszéljük, most keress inkább!
Ráhagyok, folytatom a kutakodást. Ismét kezembe akadnak a fura dolgok, mire megtalálom a keresett tárgyat.
- Megvan – közlöm.
- Hyung, várj még! - halljuk kintről Yoongi hangját.
- Siess! - sürget Hoseok.
Megnövekedik bennem az adrenalin, kapkodva próbálom kiszabadítani magunkat. Nehezen beletalálok a kulcslyukba, de nem tudom elfordítani.
- Mi van már? - türelmetlenkedik Hoseok.
- Én próbálom...
Abban a pillanatban egy kattanást hallunk, de a bilincs mégse nyílt ki. Kétségbeesett tekintettel pillantok fel az idősebbre.
- Mi van?
- Azt hiszem eltört – kihúzom a kulcsot és valóban beletört.
Hyung pillantásaiból ítélve, gondolatban egy pillanat alatt rám ruházott mindenféle negatív jelzőt. Jin léptei egyre hangosabbak lettek, ezért visszacsuktam a fiókot és bepréseltük magunkat az egyik ágy alá, ami nem bizonyult kényelmes pozíciónak. Kezem a számra szorítottam, mikor a legidősebb belépett az ajtón. Lábait figyelve követtem tevékenységeit, miközben J-hope könyöke a bordáim közé fúródott, amit igyekeztem valahogy a tudtára adni, de folyamatosan nyugalomra intett, ezért inkább feladtam. A percek óráknak tűntek, míg Jin el nem hagyta a szobát.
- Most hogy szedjük ezt le? - kérdezem kétségbeesetten, még mindig az ágy alatt.
- Megmondjuk, hogy miattad történt az egész, jó nagy lecseszést kapsz, amiért engedély nélkül elvettél valamit és valahogy megoldjuk.
Egyáltalán nem tetszett ez a terv, amit ki is fejeztem egy sóhaj és egy grimasz egyvelegében.
- Emlékszel, amikor együtt elmentünk a Namsan toronyhoz?
- Ez meg hogy jutott eszedbe? - kérdően néz rám.
- Azt akarom, hogy újra olyan jó barátok legyünk, mint akkor, ott.
- Tudod, hogy a legjobb barátom vagy – szigorú arckifejezése megenyhül. - De elegem van már az állandó hülyeségeidből.
- Sajnálom. Nem mindig neked szánom a csínyeket, de mindig téged talállak el.
- Állj le velük és normális leszek veled. Ez az ajánlatom.
- Nekem jobb ötletem van. Társulj hozzám, szívassuk együtt a többieket – huncut mosolyra húzom ajkaim.
- Rendben – az ő arcára is egy vigyor kerül. - De még ki kell találnunk, hogy szedjük le ezt a vackot.
- Először is vedd ki a könyököd az oldalamból – megteszi, végre megszűnik a nyomás. - Másszunk ki innen, mert elég kényelmetlen, szóljunk a többieknek és együtt kitalálunk valamit, hogy leoperáljuk.

Fekete Karácsony (Kai)

Kézenfogva sétálunk a szállingózó, kövér hópelyhek alatt, talpunk alatt ropog a hótakaró. Rád nézek és mosolyogva gyönyörködöm, az utcai lámpa fényében ragyogó arcodon. Annyira tökéletes vagy, még így, a hideg levegő általi pirospozsgás orcáiddal. Nem bírom tovább visszatartani az erős késztetést, amit érzek, ezért megállok, s összefont ujjaink miatt te is kénytelen vagy. Értetlenül nézel fel rám, én pedig minden szó nélkül magamhoz húzlak és szorosan átölellek. Csilingelő kuncogásoddal viszonzod az ölelést, majd forró csókban olvadnak össze dermedt ajkaink.

Szívem egyre hevesebben dobog, ahogy közeledünk a cél felé. Belépünk a park területére, ahol elszórtan lézeng egy-két ember. A kopasz fák ragyognak, és a szökőkút is fényáradatban pompázik. Tökéletes. Veszek egy nagy lélegzetet, össze szedem a bátorságom és megszólítalak, mindketten megállunk. Egy aranyos hümmögéssel fordulsz felém, egy kis mosollyal ajkaid szélén. Ismét veszek egy nagy szippantást a csípős levegőből és elengedem kis kezedet.

Még csak két éve ismerlek, de teljesen magadba bolondítottál, első látásra szerelembe estem és el is loptad a szívem. Mivel csábítottál így el? A gyönyörű mosolyoddal? A pisze orroddal? Vagy a nagy szemeiddel? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nekem lettél teremtve. Te az enyém vagy és én a Tiéd. Azt akarom, hogy életem végéig velem legyél és ez a legtökéletesebb alkalom arra, hogy ezt meg is valósítsam.

Zsebembe nyúlok, s térdre ereszkedem előtted a hóba, nem törődve a hideg, nedves érzéssel. Egyből arcod elé kapod kezeid és csak szemeiden látom, hogy mosolyogsz. Elő veszem a fekete kis dobozkát, feltárom előtted tartalmát és magabiztos hangon, mosolyogva teszem fel a kérdést.

Egyből igent mondasz, s egy mozdulattal leveszed a kesztyűd bal kezedről és úgy nyújtod felém. Kiveszem a csillogó ékszert a helyéről és lassan húzom gyűrűsujjadra. Tökéletesen passzol rád.

Meg se várod, amíg felkelek, a nevemet kiáltva ugrasz a nyakamba, amitől elveszítem egyensúlyom és hátam teljes felülete a hóba kerül, te pedig kényelmesen fekszel rajtam, miközben boldogan csókolsz.

Kellemes meleg van és ideális csend, amit csak a kandallóban lángoló tűz pattogása tör meg. A sokadik díszgömböt akasztom a zöldellő fára, ami fenyő illatot áraszt az egész lakásban és most is arra leszek figyelmes, hogy boldog mosollyal az arcodon nézegeted a gyűrűt az ujjadon, miközben egy angyalt akasztasz az egyik tűleveles ágra. Messzebb állunk a művünktől és egymás átkarolva csodáljuk a karácsonyfánkat.

Még nem tökéletes – szólalsz meg és kiveszed a maradék díszek közül a legfontosabbat. Kitartóan nyújtózkodsz vele a fa teteje felé, hogy a helyére illeszd az utolsó darabot is. Mögéd állok és könnyedén megemellek, így sikerül feltenni a csúcsdíszt is. A fa ez által most már tökéletes.

Összebújva ülünk a kanapén, a kandalló előtt. Teljesen álomszerű. Itt ülök életem szerelmével és azt kívánom, hogy sose érjen véget ez a pillanat.

Szeretlek – szólalok meg, ezzel megtörve a csendet.

Én is téged – rám mosolyogsz és egy érzelmes csókot kapok tőled.

Izgatottan szorongatom a kormányt, ahogy egyre közelebb érünk a szüleimhez. Alig várom, hogy megtudják: megtaláltam életem szerelmét. Feléd fordulok és egymásra mosolygunk, kedvesen végig simítasz a váltón pihentetett kezemen. Előre tekintek és látom, ahogy egy szembe jövő kisbusz megcsúszik és egyenesen felénk tart. Minden olyan gyorsan történik.

Fékcsikorgás. A rémült sikolyod. Durranás. Végül síri csend.

Lassan nyitom fel szemeim, pislogok párat, hogy látásom kiélesedjen, de továbbra is homályos marad minden. Felegyenesedek, homlokom elemelem a kormányról, érzem, hogy valami végig folyik arcomon. Látom előttünk a kisbuszt, az autónk kitört szélvédőjét és a szilánkok által szétvágott kezeimet. A kiálló darabokkal és a szörnyű fájdalommal mit sem törődve, azonnal kicsatolom az övem és feléd fordulok. Eszméletlenül ülsz mellettem, arcodon kisebb-nagyobb vágások éktelenkednek. Neveden szólítalak, remélve, hogy kinyitod a szemeid és válaszolsz.

Szívem összeszorul, ahogy elhaladnak előttem az emlékképek. Hihetetlen, hogy egy nappal ezelőtt még úsztunk a boldogságban, miközben ezt a fát díszítettük. Most egyedül állok a fa előtt és oda képzelem azt a pillanatot, amikor együtt tettük a helyére a csúcsdíszt. Leakasztom a kabátom a fogasról, bele bújok és lassan lépek ki a meleg lakásból. Halk, csattogó hangot hallatok a járólapon, amíg ki nem érek az utcára. Megfogom a korlátot és lemegyek a pár fokos lépcsőn. Célom a park, a mi parkunk, ahol megkértem a kezed. Még csukott szemmel is oda találok. Szívem apró szilánkokra van törve és sajog, ahogy a feldíszített szökőkúthoz érek, de egy könnycsepp se hagyja el szemeimet. Nem. Nem tudok már sírni. Már nem lenne erőm hozzá, ezért csendesen szenvedek a fájdalomtól, amit a veszteség okozott. Leülök a padra, ahol a legelső csókunk történt és fejem az égbolt felé fordítom.

Örökké szeretni foglak és tudom, hogy mindig velem leszel. Odafentről figyelni fogsz, amíg oda nem kerülök én is. Köszönettel tartozom, azokért a csodás pillanatokért, amiket okoztál nekem. Megtanítottál szeretni, mindenben mellettem álltál és gondoskodtál rólam, de nekem nem volt alkalmam meghálálni. Olyan hirtelen és gyorsan történt minden. De most a saját káromon kellett megtanulnom, hogy soha ne halassz el dolgokat, annyiszor öleld meg a szerelmed, ahányszor csak tudod, mondd neki, hogy szereted, mert sosem tudhatod, hogy melyik nap látod utoljára. Az élet kegyetlen és igazságtalan, de megy tovább, csak egy újabb fejezet kezdődik.

Életem végéig emlékezni fogok rád, de hiányozni fog a hóesés, a virágok, a napsütés és világ csodás dolgainak a látványa.

Emlékszem az illatodra, az érintéseidre, a mosolyodra és ezek azok, amiket sosem tudok elfelejteni. Ennyi nekem bőven elég, s minek a látás, ha téged már nem láthatlak? Már semmi szükségem nincs rá.

Elmosolyodok, kezembe veszem a fehér botom és a padról felkelve, a szép emlékekkel a fejemben elindulok a teljes sötétségbe.