Written Love - 2. rész

 – Haemin… Haemin, nem akarsz felkelni?

Álmosan motyogva fordulok át a másik oldalamra, nem törődve a nagybátyám kérdésével.

– Háromnegyed nyolc van, el fogsz késni.

Kipattannak a szemeim, amikor meghallom, hogy mennyi az idő. Ilyenkor már a buszon szoktam ülni, ezért kiugrok az ágyból, nem törődve azzal, hogy a füzetemet is lelököm róla.

– Miért nem keltettél fel korábban?! – visítom, miközben a fürdőszobába szaladok.

Nem kapok választ Chanyeoltól, percek alatt elintézem a reggeli készülődést, felkapok valamit a szekrényből, ami épp a kezembe akad, és gyors pillantást vetek magamra a tükörben. Nagy sikollyal lépek közelebb, amikor meglátom a nyúzott arcomat és a kócos hajamat. Az egész éjszakát írással töltöttem, aminek meg is van rajtam a nyoma. Még sose láttam magam ilyen borzalmasnak.

– El fogok késni! – mérgelődök, miközben durván fésülködök, kitépve pár hajszálamat.

– Elviszlek kocsival – Chanyeol kiáltja lentről.

A fuvarnak köszönhetően még időben beérek, de a közérzetem ma reggel sokkal rosszabb, mert csúnyának érzem magam. A hajamon nem segített a fésülködés, ezért kénytelen voltam egy lófarokba összekötni, és az arcom teljesen fedetlen, mert ha otthon még nekiállok sminkelni, akkor biztos elkések, ezért karikás szemekkel lépek be az iskola épületébe. Nem rohanok, mert tíz perc alatt bőven az osztályba érek, de ha akarnék, akkor se tudnék sietni. Fáradt és álmos vagyok, tekintetemet pedig a földön tartom, hogy a velem szemben elhaladók ne lássák, hogy milyen szörnyen nézek ki. Könyörgöm, csak Luhan ne legyen itt, hálás lennék, ha a ma nem jönne be.

Egy hirtelen ütközéstől meglepetten kapom fel a fejem, majd valami puffan a lábaim előtt. Álmos szemeim kikerekednek, amint meglátom Luhant, aki bocsánatkérő tekintettel néz le rám.

– Ne haragudj, olyan figyelmetlen vagyok… – ezt hallva déjà vu-m van.

A testrészeim maguktól mozdulnak, nem is gondolkozok, mégis lehajolok a lábaim elé esett könyvért, és Luhan is ugyanígy cselekszik. Keze hozzáér az enyémhez, hallok egy pattanó hangot, abban a pillanatban kellemetlen bizsergést érzek a bőrömön, és reflexből elhúzom a kezem.

– Megráztál – kuncogva nyújtom neki a könyvet.

Várjunk csak… Luhannak mióta van oldalt felnyírt, szőke haja?

– Sajnálom – elmosolyodik, de a mosolya sem olyan, mint amilyet tegnap láttam. – Meg tudnád mondani, hogy hol az igazgató irodája?

– Öhm… – el kell gondolkozom, hogy hol is van, majd az irányába mutatok. – Az aula végében lesz egy folyosó, és rögtön ott lesz bal oldalon.

– Köszönöm – meghajol, és elindul.

Távolodó alakját figyelem, miközben kérdések özönlenek a fejembe. Miért megy oda? Miért nem tudja, hol van? Mitől lett ilyen más? És miért van olyan érzésem, mintha ez egyszer már megtörtént volna? Sokkal jobban szerettem a régi frizuráját. Minden kérdésemet megválaszolom azzal, hogy csak az álmosság miatt tartom ilyen furcsának a mai reggelt. Felvonszolom magam a lépcsőn, végigmegyek a második emelet folyosóján, és a becsengetés pillanatában lépek be a termünkbe.

– Haemin!

Meg se rezzenek Gayoung rikkantására, a lábaim földbe gyökereznek, és azt hiszem kisebb sokkot is kapok, amikor megpillantom Luhant a helyén ülni. Megdörzsölöm a szemeim, hátha csak képzelődök, de nem. Valóban Ő ül ott az imádott, vörösesbarna tincseivel, és meglepett tekintettel néz vissza rám. Próbálok kifejezéstelen arcot vágni, és normálisan viselkedni, miközben mozgásra bírom a lábaimat.

– Mi a baj? – suttogja felém a padtársam, amint leülök mellé. – Úgy néztél Luhanra, mint aki szellemet látott.

– Mert ma már találkoztam vele, a földszinten.

– Miről beszélsz? Végig itt ült…

– Nekem jött, leejtette a könyvét, és-

Elakad a szavam, amikor rájövök, hogy miért volt a déjà vu.

– És…?

Ölembe kapom a táskámat, vadul kutatni kezdek a benne lévő tanszereim között, figyelmen kívül hagyva Gayoung kérdését.

– Mi van veled, Haemin? Kezdesz megijeszteni…

– Basszus – sziszegem, amikor eszembe jut, hogy a füzetem otthon hever a földön. – Mondok valamit, de ne nézz hülyének.

– Oké? – bizonytalanul bólint, az arcára van írva, hogy teljesen hülyének néz.

Közelebb hajolok hozzá, kezemet feltartom a szám előtt, hogy más véletlenül se hallhassa meg, amit súgok neki.

– Tegnap büntetés alatt Luhan is a könyvtárban volt, de nem beszéltünk. Írni kezdtem, hogy valamivel elüssem az időt, és amit leírtam az megtörtént ma reggel.

– Mi van?

– Nekem jött egy srác, akire azt hittem, hogy Luhan, pontosan ugyanazt történt, és ugyanazt is mondta, amit tegnap megírtam – csak a lényeget próbálom elmagyarázni.

Gayoung egy szót sem szól, csak felemeli a kezét, és a homlokomra teszi. Elhessegetem magamtól, sértődötten dőlök hátra a székemben, összefonva magam előtt a karjaimat. Nem vagyok hülye, tudom, hogy mi történt.

– Hol van Mrs. Kim? Nem szokott késni.

Az egyik osztálytársam kérdésének elhangzása után nyílik az ajtó, mindenki elcsendesedik, és az említett személy lép be a terembe. A többiekkel együtt én is felállok, és a könyökömmel vadul lökdösni kezdem Gayoungot, amikor meglátom, hogy az idegen srác is bejön.

– Ő az, ő az, ő az – súgva hadarom.

– A könyves srác?

– Diákok, ő lesz az új osztálytársatok – felé mutat Mrs. Kim.

– Üdv, a nevem Oh Sehun – kissé pöszén mondja, majd mélyen meghajol.

Szemei felmérik a terepet, épphogy vet rám egy pillantást, majd némi meglepettséggel néz újra rám, apró mosolyra húzza a száját, majd tekintete végigmegy a többieken is. Mindenki őt figyeli, miközben a hiányzó lány helyére ül, az egyik elöl lévő padba.

A tanóra szokásosan kezdetét veszi, de lehetetlenség úgy odafigyelni, hogy nem hagynak békén a gondolataim, ezért csak bámulok előre, a tábla irányába. Oh Sehun… Szégyenteljes, hogy nem tudtam megkülönböztetni attól a fiútól, akibe több, mint egy éve reménytelenül szerelmes vagyok, de mentségemre szóljon, hogy hasonló az arcuk. Ami pedig óra előtt történt… Túlságosan bele loholtam magam, valószínűleg csak véletlen egybeesés. Elég furcsa véletlen egybeesés, de a józan eszem megtartása érdekében betudom ennek.

– Park Haemin – ajaj, az én vagyok.

Visszatérek a valóságba, szemeimmel megkeresem Mrs. Kimet, aki furcsán figyel engem, az arckifejezéséből nem tudom megmondani, hogy megint bajban vagyok-e.

– Minden rendben van? – meglepődök a kérdésén, hirtelenjében nem is tudok válaszolni. – Rosszul érzed magad?

Remek, nem volt időm kisminkelni magam, és rögtön azt gondolja, hogy beteg vagyok.

– Nem, Mrs. Kim. Jól vagyok.

Egy pillanatig méreget, majd folytatja a tanítást.

Szünetben Gayounggal a mosdóba megyünk, ami mint mindig, most is kong az ürességtől.

– Mi volt ez a könyves dolog? – kérdezi, miközben én a tükörbe nézve éppen elfedem a szemem alatti karikákat némi alapozóval.

– Semmi, csak én magyaráztam be magamnak a dolgot.

– Mondjuk nem csodálom, hogy összekeverted a srácot Luhannal – felül a pultra, amibe a csapok egymás mellett be vannak építve. – Első ránézésre én is azt hittem, hogy ő az. Elég helyes, nem gondolod?

– Nem – gondolkodás nélkül vágom rá.

Elpakolok a táskámba, már nem úgy nézek ki, mint aki beteg, és a közérzetem is javult. Kimegyünk a mosdóból, és Gayoung sejtelmes beszédbe kezd.

– Szerintem tetszel neki.

– Kinek?

– A könyves srácnak. Láttam hogy nézett rád.

– Nem érdekel.

– Pedig hasonlít Luhanra.

Megállunk a szekrénysor előtt, kinyitom a sajátomat, és Gayoung is az övét, ami mellettem van.

– Oké, ki vele – egy biológia könyvvel a kezemben felé fordulok. – Mit forgatsz a fejedben?

– Semmit – mosolya teljesen mást mond.

– Ne hazudj.

– Borzasztó lehet ez a csőlátás. Annyira bele vagy habarodva Luhanba, hogy észre se veszed a lehetőséget másokban.

Felkelti az érdeklődésem, bezárom a szekrényem, és annak dőlve felé fordulok, azt mutatva, hogy minden figyelmem az övé, ezt látva pedig ki is fejti a gondolatait.

– Ez lehet az egyetlen esélyed, hogy Luhan végre észrevegyen.

– Mondanál végre konkrét dolgot is?

– Amíg nem volt barátom, senkit nem érdekeltem, aztán amikor összejöttünk Minseokkal, rögtön jöttek a pasik, mintha akkor kezdtem volna létezni.

Próbálom értelmezni a szavait, miközben ő kíváncsian várja, hogy sikerül-e rájönnöm, hogy mit akar ezzel mondani. Nem értem, mire jó ez a burkolt beszéd.

– Szóval azt akarod ezzel mondani, hogy szedjem össze Sehunt, és attól Luhan fel fog figyelni rám?

– Pontosan.

– Ez sunyi, gonosz és önző dolog – grimaszolok, hogy kifejezzem a nemtetszésem. – Nem fogok kihasználni senkit.

– Te tudod – ártatlan tekintettel megrántja a vállait. – Csak egy ötlet volt.

Nem rossz ötlet, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy valakit felhasználjak a saját érdekeim miatt, aztán eldobjam, ha megszereztem, amit akartam. Mindig is elítéltem az ilyet, inkább meghalok a viszonzatlan szerelemben.

Némán ülök Jongin mellett, és folyamatosan az előttünk lévő kis dolgot nézem, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, mert le van takarva. Legutóbb, amikor ilyen rejtélyes dolog várt ránk a laborban, akkor egy halat kellett felboncolnunk, és nem igazán élveztem. Türelmesen várunk, amíg a tanár matat valamit az asztalánál, majd egyik pillanatban Jongin a fülemhez hajol, és belesuttog.

– Szerinted mi ez?

– Nem tudom. Béka?

– Nem hiszem, az nagyobb lenne.

– Te vagy a zseni, neked kéne kitalálnod.

Nem sértődik meg a gúnyos hanglejtésemen, egy mosollyal távolodik el tőlem.

– Nos – szólal meg végre a tanár –, a mai órán az előttetek lévő érzékszervet kell boncolnotok, és az elkészült jegyzetekre osztályzatot kaptok. Az óra végéig negyven percetek van, kezdjétek.

Mindenki gyorsan húzza le a kendőt, és a legtöbben egy fintorral reagálnak, ahogy én is, amikor meglátom, hogy egy szemet kell ma darabokra szednünk. Még szerencse, hogy Jongin a társam.

– Te csinálod, én írok – közlöm, ellentmondást nem tűrő hangon.

Egy hümmögés kíséretében ismét elmosolyodik, feláll a székről, felhúzza a kesztyűket, feltűri a fehér köpenyének ujját egészen a könyökéig, és lelkesen lát neki. Az undorodó arckifejezést nem tudom elrejteni, miközben ő lazán a kezébe veszi, és tálcára teszi a szemgolyót. Nézegeti, forgatja, majd újra megfogja, és ujjaival óvatosan nyomogatni kezdi. Hátrébb húzódok tőle, mert a nyomások hatására kissé kilapul, és olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban kidurranhatna Jongin kezében, aki ezen épp jól szórakozik.

– Te ezt élvezed?

– Aha, elég muris – felém nyújtja. – Próbáld ki.

– Nem, köszi…

– Pedig nem valószínű, hogy az életben lesz még alkalmad egy szemet tartani a kezedben.

– Szerintem túl fogom élni.

Megfogja az ollót és a csipeszt, én pedig jegyzetelem, amit látok. Apró, óvatos mozdulatokkal kezdi felvágni az ínhártyát, majd félig lefejtegeti. Csodálkozva figyelem, mert úgy tűnik, hogy pontosan tudja, mit csinál. Csipesszel megfogja a szaruhártyát, és a csodálatom azonnal elillan, amint megszólal.

– Kellene a segítséged, fogd meg a csipeszt, és tartsd feszesen.

Visszafojtom az undort, és ellenkezés nélkül megteszem, amit kér. Szabaddá váló kezével megfogja magát a szemgolyót, hogy egyhelyben tartsa, és az ollóval lassan, óvatosan választja le a szaruhártyát, amit meglepően vastagnak találok a csipesszel fogva. Az idő múlásával kevésbé tartom visszataszítónak a boncolást, kíváncsian figyelem Jongint, és részletesen leírok mindent. Alkalmanként kérte még a segítségem, de azon kívül nem mondott semmi mást, majd némi idő után beszélgetést kezdeményezett.

– Meddig voltál tegnap büntetésben? – jobb témát komolyan nem találtál?

– Háromig.

– Az nem vészes.

– Honnan tudhatnád, ha még nem is voltál büntetésben?

– Ezt most úgy kérdezed, mintha rossz, elítélendő dolog lenne – egy pillanatra megáll, rám néz.

– Szó sincs erről, de szerintem te amúgy is tanulással töltenéd azt az időt – mosolygok magamban, miközben ezt mondom, de úgy tűnik, hogy ő nem tartja viccesnek.

– Honnan veszed? – folytatja a boncolást, de tudom, hogy közben rám is figyel.

– Mindenki úgy ismer, mint a tökéletes mintadiákot, aki okos, remekel a sportokban és hangszeren is játszik.

– És te ezt elhiszed?

– Miért, nem így van? Labortársadként meg tudom erősíteni a tényt, hogy okos vagy.

– Köszönöm a bókot – vigyorog, de nem néz rám.

– És te hogy ismersz engem? – bátran kérdezek rá, tudva, hogy pozitív dolgokat fogok hallani.

– Sokan mondják, hogy mindenkivel kedves vagy, meg segítőkész és szeretnivaló is, de én ezeket még nem tapasztaltam.

Egyszerre biztató és lelombozó, hogy ezeket mondta. Jól esik, hogy mások ezt gondolják rólam az iskolában, de valamiért lehangol, hogy ő nem tartozik közéjük. Szeretek mindenkivel jóban lenni, semmit nem utálok jobban az ellenségeskedésnél és a veszekedésnél, de arra megvan az okom, hogy Jonginnal miért viselkedek másként. Évfolyamtársak vagyunk, ugyanakkor kezdte az első évet, mint én, és az első hónapokban felröppent egy pletyka, hogy tetszem neki. Mivel már akkor Luhan volt a mindenem, nem néztem rá úgy, mint férfira, és csalódást se akartam okozni neki, ezért inkább távolságtartó voltam vele. Mondjuk ez elég régen volt, azóta biztosan más érzései vannak, talán egy barátnőt is talált magának.

– Ne vedd sértésnek – teszi hozzá, amikor feltűnik neki a szótlanságom. – Személyes tapasztalatból csak annyit tudok mondani rólad, hogy értelmesebbnek és érettebbnek tűnsz a korodbeli lányoknál.

– A kettő ugyanazt jelenti, nem?

– Nem igazán – halkan kuncog, de mintha nevetést próbálna visszatartani.

Jongin meglepően jó társaság, a furcsa szituációhoz képest – hogy éppen egy szemet boncolunk – remekül el tudunk beszélgetni, egészen az óra végéig.

– Jó volt végre csevegni veled, partner – mosolyogva néz rám, amikor kilépünk a laborból. – Már kezdek hinni a szóbeszédnek.

– Ez biztató – tehát most burkoltan közölted, hogy kedves, segítőkész és szeretnivaló vagyok?

– Találkozunk a következő biológia órán. Figyelj oda az órákon, hogy ne kapj megint büntetést.

Válaszként pimaszul nyelvet öltök rá, amin mély hangon kuncog egyet, majd ellentétes irányba megyünk a következő óránkra.

Belépek a saját osztályomba, és meglepetten nézek Luhanra, aki épp Sehunnal cseveg. Mosolyogva beszélgetnek, úgy tűnik, élvezik egymás társaságát. Ismerik egymást?

A nap folyamán többször is majdnem elnyomott az álom, alig vártam, hogy végre otthon legyek, és úgy terveztem, másnap reggelig ki se kelek az ágyból. Az utolsó óra után együtt lépünk ki az iskola kapuján Gayounggal, akinek megint az a sejtelmes kifejezés van az arcán, amit utálok látni, mert tudom, hogy ilyenkor vigyázni kell vele, sose lehet tudni, milyen ravasz dolgon jár az esze. Ez egy kivételes eset, mert pontosan tudom, mire gondol.

– Gayoung, nem – tömören és lényegre törően közlöm vele.

– Nem akarlak rábeszélni semmire, de nem értem, hogy mi bajod a könyves sráccal.

– Semmi, de nem leszek önző dög.

– Luhan miatt se?

– Miatta se – magabiztos vagyok.

– Beszélt ma veled?

– Nem.

– Ez is csak egy újabb nap volt, amikor figyelmen kívül hagyott?

– Gonosz vagy – sértődötten nézek oldalra.

A járda közepén megállít, majd a vállaimat fogva maga felé fordít, és ijesztően komoly tekintettel, mélyen a szemembe néz.

– Haemin, a barátnőm vagy, és én csak segíteni akarok. Rossz látni, hogy hosszú ideje reménytelenül szerelmesnek látlak. Szép vagy, kedves, értelmes, simán lehetne valakid, ha nem lenne ennyire csőlátásod.

– Nem tehetek róla – aprót vonok a vállaimon –, a szívem nem tud lemondani Luhanról.

– Pedig ideje lenne – arckifejezése bocsánatot kér az kíméletlen őszinteségéért. – Lehet, hogy van egy barátnője, akivel régóta együtt van. Más oka nem lehet annak, hogy rá se néz az iskolában egy lányra se. Nem veled van a baj.

Érzem, hogy elszorul a torkom, és nem akarok abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy elbőgöm magam, ezért gyors egyetértéssel menekülni kezdek a kialakult helyzetből.

– Igazad lehet – ismét vállat vonok. – Tényleg tovább kellene lépnem.

– Örülök, hogy végre belátod – megölel, amit rögtön viszonzok, és feltörő könnyeimet próbálom eltüntetni a szemeimből. – Nem akarlak megbántani, csak jó lenne boldognak látni – Luhan mellett lehetnék boldog, más nem tudná Őt pótolni.

A földről felveszem a füzetem, amibe az éjszaka folyamán írtam, és átlapozom az oldalakat. Tényleg csak furcsa véletlen történt ma reggel, mert a többi dolog közül egy se történt meg. Pedig jól jött volna, ha az ég megáld azzal a képességgel, hogy meg tudom írni a jövőt.

Written Love - 1. rész

A többi normális diákkal ellentétben én alig vártam, hogy véget érjen a hétvége. Hétfő reggelre virradva izgatottnak kellene lennem, hogy ma láthatom Luhant, de nem érzem magam túl fényesen. Lehet, hogy a két órányi alvás tehet róla, de kissé émelygek, és zúg a fejem, de ez sem tart vissza attól, hogy iskolába menjek. Törött lábbal is bemennék, hogy láthassam Őt. Szánalmas, de ezt teszi velem a szerelem.
A megszokott módon felöltözök, megmosakszom, és egy kevés smink segítségével eltüntetem a szemem alatti karikákat, hogy Luhan ne lásson élőhalottakra emlékeztető külsővel. Mint a legtöbben, én is arra törekszem, hogy tökéletesnek mutassam magam. Szerencsére édesanyám génjeit örököltem, de még így se érek a nyomába, mert ő lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

Vállamra kapom a táskámat, leszaladok a lépcsőn, és út közben rutinosan egy gyors puszit nyomok az asztalnál reggeliző nagybátyám arcára. A lendületet megtartva mennék tovább az ajtó felé, de megfogja a csuklómat, és ezzel megállít.

– Hé, minden rendben? – furcsán méreget. – Kissé sápadt vagy.

– Sápadt?! – pánikolva rohanok a tükör elé, hogy ellenőrizzem, és igaza van. – Nagyon vészes?

– Az iskola felé pofozgasd magad, és eltűnik. Luhan észre se fogja venni.

– Nagyon vicces.

Nyelvet öltök rá, felveszem a cipőmet, és kilépek az ajtón a reggeli hűvös levegőre. A buszmegálló felé tartó úton alaposan körülnézek, sehol senki, ezért felemelem mindkét kezem, és óvatosan paskolni kezdem az arcom, hogy egészségesebb színe legyen.

– Haemin! – egy ismerős hang visítja a nevem, amint belépek az osztályterembe.

Tekintetem azonban Luhanra tapad, és feltűnés nélkül végigfuttatom rajta a tekintetem. Az asztalánál ül, alsó ajkát beharapva koncentrál az előtte lévő füzetre, amibe időnként ír valamit. Egy pillanat alatt megbizonyosodom róla, hogy még mindig elképesztően helyes. Órákon át el tudnám nézni, de nem akarom, hogy a többiek észrevegyék a csodálkozó bámulásom, ezért elmegyek mellette az egyel hátrébb lévő asztalhoz, és leülök a padtársam mellé, aki az imént a nevemet kiáltotta üdvözlésképp.

A falapra könyökölve megtámasztom a fejem, és egy sóhajjal nézek Luhanra. A hátán kívül mást nem nagyon látok belőle, de még így is gyorsabban ver a szívem.

– Hát ez se az a nap lesz, amikor észrevesz – suttogva bök oldalba Gayoung.

– Még csak reggel van – biztatom magam.

– Gondold át a tanácsomat.

– Nem fogok meztelenül iskolába jönni – sokadjára közlöm vele.

– Pedig akkor rögtön felfigyelne rád.

– Igen, egy ribancnak tartana, ráadásul ki is csapnának az iskolából, és valószínűleg soha többé nem látnám.

Barátnőmre pillantok, aki úgy tűnik, mély gondolkodásba esett. Nem szeretném tudni, hogy ezúttal milyen briliáns ötlet járhat a fejében, ezért a figyelmem újra Luhan hátának szentelem. A csengő fülsüketítő zajjal jelzi, hogy kezdetét veszi az első tanóra.

Nagy levegőt veszek, felállok a helyemről, és a székem hangos zörejjel tolódik hátra a lendületemtől. A tanár elhallgat, minden szempár rám szegeződik, de nem érdekel. Sebes léptekkel megyek Luhanhoz, az ingébe markolva magamhoz húzom, és megcsókolom. Pillanatnyi meglepettsége hamar elillan, és az ő ajkai is mozgásba lendülnek, viszonozva a csókomat. Beteljesülés öröme árad szét bennem, beletúrok a vörös tincseibe, és a néma csend megszűnik az osztályban, amikor a többiek tapsolni és ujjongani kezdenek. Ezt már jóval előbb meg kellett volna tennem, és akkor nem pazarlok el majdnem két évet a Luhan utáni vágyakozással.

– Park kisasszony! – rikkantja a tanárnő, és újra néma csend telepszik a helyiségre.

Luhannal figyelmen kívül hagyjuk, és tovább élvezhetem a szerelmünk beteljesedését.

– Haemin – a padtársam suttogását hallom magam mellől, miközben valami az oldalamba szúr.

Kinyitom a szemeim, a helyemen ülök, és mindenki hátra fordulva engem néz, beleértve Luhant is. Mély csalódásként ér a felismerés, hogy csak az agyam játszott velem azzal, hogy túlságosan valóságosnak éreztette velem a fantáziálást.

– Várom a megfejtést – az őszülő tanár rápillant a karórájára.

– Öhm… Huszonhárom?

Halk kuncogást hallatnak az osztálytársaim, de a tanár arca meg se rezzen.

– Kérdezed vagy mondod?

– Mondom – bizonytalan a válaszom.

– Akkor tanítás után találkozunk a könyvtárban.

– Büntetést ad? – felháborodok. – Miért?

– Mert éppen irodalom órán ül.

Szégyenemben lejjebb csúszok a székemen, próbálok a lehető legkisebbre zsugorodni. Elkapom Luhan tekintetét, aki kifejezéstelen arccal fordul előre. Ismét sikerült előtte beégetnem magam.

Óra után a tanárnőhöz somfordálok, hogy egy kifogással kihúzhassam magam a büntetésből.

– Mrs. Kim… – elé állva halkan szólítom meg, de azonnal csendre int.

– Hallani se akarom, ezúttal nem úszod meg.

– De én-

– Ez már nem az első alkalom, hogy oda se figyelsz az óráimon, és más tanárok is panaszkodnak rád. A büntetés alatt majd álmodozhatsz, lesz rá időd.

– Kérem-

– Tanítás után várlak.

Sietve elhagyja a termet, esélyt se ad rá, hogy kimagyarázzam magam, vagy könyörögni kezdjek.

A nap folyamán meghúztam magam, úgy tettem, mint aki figyel az órákon, mielőtt másoktól is kaptam volna egy-egy órányi büntetést, és estig ülhettem volna a könyvtárban.

– Tarts ki – biztat Gayoung –, majd gondolok rád, amikor hazaérek – gúnyosan nyelvet ölt rám.

– Siess, mert elveszítem a türelmem, és akkor soha nem jutsz haza…

Mosolyából ítélve nem sikerült megijesztenem a fenyegetéssel, magához ránt egy szoros ölelésre, majd búcsúzásként vadul integet. Irigylem az állandó vidámságát, és a szerencséjét, hogy ő nem habarodott bele egy olyan srácba, aki levegőnek tartja.

Lassú léptekkel vonszolom magam a könyvtár felé, az iskola pillanatok alatt kiürült, miután az utolsó tanóra is véget ért.

– Haemin – az üres folyosón visszhangzik a nevem.

A hátam mögül érkező mély, férfias hang hallatán megfordulok, és hunyorítva vizsgálom az ismeretlen srácot, aki széles mosollyal felém tart. Minél közelebb ér, annál magasabbnak tűnik, elém állva megigazítja csokoládébarna haját, és fekete íriszeit rám szegezi. Alig érek fel a válláig ezért meg kell emelnem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de gőzöm sincs, ki ő.

– Nem emlékszel rám?

– Öhm… – ráhibáztál.

– A múlt heti biológia órákon labortársak voltunk.

– Ja, igen! Kim Jongun, ugye?

– Jongin – vigyorogva javít ki, arca két oldalán megjelenik egy-egy gödröcske. – Miért vagy még a suliban? – óvatosan érdeklődik.

– Büntetés.

– Akkor ugyanoda tartunk – mély kuncogással indul meg, én pedig követem.

– A mintadiákok is szoktak büntetést kapni? – kérdésemet némi gúnnyal teszem fel.

– Nem büntetésből megyek, csak könyveket viszek vissza.

– Sejthettem volna…

Felmegyünk a harmadik emeletre, ahol a könyvtáron kívül csak egy szertár van. Jongin kitárja előttem az ajtót, előre enged, és belépünk a hatalmas terembe, amiben síri csend honol, és a dohos könyvek szaga csak növeli a temetőhöz hasonló hangulatot. A könyvtáros hölgy elé lépek, aki a pult mögött ülve felpillant rám.

– Büntetésre jöttem – halkan, szégyenkezve közlöm.

Elém tol egy papírlapot, amin egy névlista áll az eddigi diákokról, akik büntetést kaptak, és a sor végére beírom a saját nevem.

– Mrs. Kim rám bízott, úgyhogy három óráig találj magadnak valami elfoglaltságot.

A hölgy szavai hallatán felcsillannak a szemeim. Szerencsére nem leszek szigorú felügyelet alatt, de ennek ellenére is unalmas lesz ez az egy óra.

– Kitartást – Jongin mosolyogva néz, semmi rosszindulatot nem érzek a hangján.

Bólintok, majd elindulok a könyvtár másik felébe. Ijesztő ez a csend, sehol egy lélek, és aprónak érzem magam a hatalmas polcok között sétálva, amik tömve vannak könyvekkel. A távolból kiszúrok egy asztalt az ablak mellett, céltudatosan haladok felé, majd a sorok végén kiérve megpillantom Luhant, aki egy másik asztalnál ülve olvas. A szívem kihagy egy ütemet, megszeppenve bámulni kezdem őt, amíg fel nem emeli a fejét. Pánikszerűen ugrok hátra, hogy visszakerüljek a polcok takarásába. Nem lehet ekkora mázlim! Megszaporodik a légzésem, a szívem dörömbölni kezd a mellkasomban. Nyugi, csak viselkedj természetesen.

Megszívom a tüdőm levegővel, kihúzom magam, magabiztos léptekkel megyek az asztalhoz, majd egy természetes mozdulattal kihúzom a széket, és a szemeim maguktól Luhanra néznek. Engem figyel. Egy mosolygós bólintással üdvözlöm, és Ő is ugyanígy tesz, majd a figyelmét az előtte lévő könyvre irányítja. Istenem, rám mosolygott. Nem elég, hogy végre észrevett, még mosolygott is!

Nem tudom levakarni a vigyoromat, leülök, de annyira bámulom Luhant, hogy a fél fenekem nem ér a székhez, és kis híján leborulok róla, de az utolsó pillanatban megtámasztom magam a lábammal. A viselkedésem egyáltalán nem sikerült olyan természetesre, mint hittem.

Tökéletes rálátásom van Luhanra, alig pár méter, és két asztal választ el minket, végre nem csak a hátát láthatom. A táskámból kiveszek egy füzetet, és magam elé teszem, hogy elfoglaltnak tűnjek, ha a könyvtáros esetleg ellenőrizni akar, de addig nyugodt szívvel legeltetem a szemeim Luhan arcán. Nagy szemei aprókat ugranak, a mozgásukon látni, hogy hol tart éppen a könyv sorai között. Tekintetem lejjebb vándorol, végigcsúszik az egyenes, enyhén homorú orrán, és meg se áll a rózsaszín ajkakig. Tudom, hogy az alsó alatt van egy heg, de ilyen távolságból az nem látszik, ezért hibátlannak tűnik a szája.

Egyáltalán miért van itt? Miattam? A gyomrom egy pillanat alatt összeugrik az izgatottságtól, amikor ez végigfut az agyamon. Lehet, hogy mégse viszonzatlanok az érzéseim? Megálljt parancsolok a gondolataimnak, mielőtt nagyon beleélném magam a dolgokba, és szeretném megkímélni magam egy összetört szívtől.

A gondolataim azonnal elhallgatnak, amikor Luhan felnéz, és összetalálkozik a tekintetünk. Egy pillanatig se tudom állni a nézését, lehajtom a fejem, és úgy teszek, mintha a füzetemet olvasnám, de igazából csak az üres lapot bámulom. Várok pár másodpercet, óvatosan felnézek, de azonnal vissza is kapom a fejem, mert a tekintetünk ismét találkozik. Miért nem merek hozzászólni? Miért nem mond ő valamit? Ez olyan kínos.

Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem, hogy milyen lehetne az első igazi beszélgetésünk.

– Innen látom, hogy csak az üres füzeted bámulod…

Hangját meghallva rá nézek, és meglátom a kedves mosolyát.

– Nyugodtan figyelheted, ahogy olvasok. Engem nem zavar.

Pontosan ez az, amit soha nem fog mondani. Hirtelen tompa zajra kapom fel ijedtemben a fejem, és a hang forrása az ablak volt, amit Luhan épp kinyitott.

– Sajnálom – bocsánatkérő arckifejezéssel kissé meghajol, majd visszaül az asztalhoz.

A hangja tökéletesen passzol hozzá, olyan lágy és nyugtató hangzása van.

Visszanézek az üres füzetre, a tollat kihúzom a spirálból, és elfoglaltságként rágcsálni kezdem a végét. Sunyin felpillantok Luhanra, aki ezúttal nem veszi észre, így tovább nézhetem. Lapoz egyet a könyvben, és keze finom mozdulatát figyelve eszembe jut valami. Csak a frászt hozom rá, őrültnek fog tartani, ha folyamatosan bámulom. Ezzel a gondolattal a füzetemhez illesztem a tollam, és gőzerővel kezdek neki az írásnak.

Semmit nem készültem a dolgozatra, ezért a könyvet bújva sietek a terembe. Gyorsan szedem a lábaim, hogy ne késsek el, de a hátralévő időben próbálok minél több dolgot megjegyezni a könyvből. Hirtelen elakadok, valamibe beleütközök, és hátrálok pár lépést, hogy ne essek el, de a kezemben tartott tankönyvet elejtem. Felemelem a fejem, és Luhannal találom szembe magam.

– Ne haragudj, olyan figyelmetlen vagyok – őszinte megbánást látok az arcán.

– Nem a te hibád, én vagyok a vak – magyarázkodok.

Egyszerre guggolunk le a földön heverő könyvért, és a kezeink egymáshoz érnek. Apró szikrákat érzek a bőrömön, ahol megérintett, és mélyen egymás szemébe nézünk. Elveszek azokban a-

Mi a?

Lefagy a kezem, meg se mozdítom, csak meglepetten figyelem a tollam végére szállt pillangót. Fekete körökkel és fehér pöttyökkel díszített barna szárnyait nyitogatja, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik, kirepül azon az ablakon, amit Luhan az imént nyitott ki. Rá pillantok, hogy látta-e, amit én, de a könyvét bújja.

A büntetés hátralévő idejét írással töltöttem, papírra vetettem az elképzelésem, ahogy Luhannal közelebb kerülünk egymáshoz. Filmként vetültek lelki szemeim elé a romantikus jelenetek, mindent papírra vetettem, amit láttam, és az írással hamar eltelt az idő. Lejárt az egy óra, mehetek haza, viszont Ő még mindig olvas, nem úgy néz ki, mint aki menni készül.

Amint erre gondolok, becsukja a könyvet. Hirtelen ötlettől vezérelve felállok, és a közelben lévő polcról leveszek véletlenszerűen egy könyvet, és észrevétlenül figyelem Luhant. Erre tart. Erre tart!

Izgatottan hátrálok egy lépést, valahol kinyitom a kezemben tartott könyvet, és úgy teszek, mintha figyelmesen olvasnám azt, miközben hallgatom Luhan lépteit. Mikor közel ér megindulok, és várom az ütközést, de nem történik semmi. Simán kikerült, elsétált mellettem.

– Hol voltál egész eddig?

Ezzel a kérdéssel és szigorú tekintettel vár otthon az unokabátyám.

– Büntetésben…

– Büntetésben?!

Nem válaszolok, lerúgom magamról a cipőimet, ledobom a táskámat, és élettelen testemet elvonszolom a konyháig, csoki után kutatva. Szükségem van egy kis boldogsághormonra.

Zsákmányom egy tábla étcsokoládé, nem a kedvencem, de megteszi.

– Állj csak meg, kisasszony – egy kéz megakadályoz abban, hogy bevonuljak a szobába. – Miért kaptál büntetést?

– Mert nem figyeltem órán.

– Megint csak Luhant bámultad?

– Chanyeol, kérlek… Ne nyaggass, most nagyon nincs hozzád hangulatom.

Sikerül ezzel a szöveggel leráznom, bezárkózok a szobámba, letelepszem az ágyra, ölembe veszem a füzetet, és ismét nagy energiával kezdek bele az írásba, miközben csokoládét majszolok.

Written Love - Prológus

    Mindenki volt gyerek, és kivétel nélkül mindenki átesett azon a korszakon, amikor az lehetett, ami vagy aki lenni akart. A fantáziánk lehetővé tette, hogy egy botot borotvaéles kardnak lássunk, és visszarepítettük magunkat a lovagok korába.

   Az idő múlásával rá kellett jönnöm arra az illúzióromboló tényre, hogy szuperhősök nem léteznek, ahogy sellők se, és vámpírok se, és még felsorolhatnám a többi mitológiai lényt. Eleinte csalódott voltam, hogy mégse lehet belőlem szuperhős, ha felnövök. Vártam a csodára, hogy megcsípjen egy pók, űrből lezuhant meteorokat kerestem, hátha azok felruháznak valamilyen különleges képességgel, de semmi ilyesmi nem történt.

   Feladtam a reményt, és ahogy teltek az évek a játékaim lecserélődtek sminkcuccokra, a figyelmem pedig áttért a szuperhősökről az ellenkező nemre. Mint minden normális tinilány, én is vágytam a szerelemre, és a pókok meg a meteorok helyett arra vártam, hogy az aktuális kiszemeltem elhívjon egy randira.

   Féltem a középiskolától, az idegen emberektől és az új környezettől, de az első napon szó szerint belebotlottam a srácba, aki attól a pillanattól kezdve kisajátította a szívemet. Én azonnal oda is adtam volna, de nem kellett neki.

   A neve Luhan volt, együtt kezdtük az első évünket, de bármit csináltam, Ő nem vett észre. Túlságosan gyáva voltam, nem tudtam rávenni magam, hogy megszólítsam, ezért megpróbáltam felhívni magamra a figyelmét. A terveim nem egészen úgy sültek el, ahogy kellett volna, de nem adtam fel. Az első év nem telt semmi mással, csak Róla álmodoztam, és messziről figyeltem, mint valami őrült rajongó.

   Egy évnyi keserves próbálkozás után kaptam egy mentőövet, amit ki is használtam, hogy Luhan végre észrevegyen. A mentőövemet úgy hívták, hogy népszerűség. Az egész iskola tudta a nevem, mindenki ismert de Ő még mindig átnézett rajtam. Aztán egy nap megváltozott az életem, olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.

   Sokszor még manapság is belegondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet, ha választhatnék akár csak egy szupererőt. A repülés vagy a teleportálás nagyban megkönnyítené a közlekedést. A gondolatolvasással senkinek se lenne előttem titka, és mindig tudnám, hogy mi járhat éppen Luhan fejében.

   Nem, sajnos nem egy ilyen képességgel áldott meg a sors. Ezt inkább véletlen egybeesések sorozatának, vagy simán csodának tudnám nevezni.

Boldogság (Lay)

A boldogsághoz nem vezet út, mert a boldogság maga egy útvonal, amin végigsétálhatsz, egészen az elmúlás kapujáig. A gondtalan túrázás közben másokba is belebotlasz, akik az ösvény mellett ácsorognak, és csak arra várnak, hogy valakit letérítsenek az útról. Ők azok a lények, akiket korábban elcsalogattak mások, vagy ők maguk hagyták el ezt az ösvényt, és céljuk, hogy te is az ő sorsukra juss. Megtehetik ezt erőszakkal, galád módon elkapják a karod, és magukkal rántanak a szomorúság és a fájdalom sáros, mocskos útirányába; vagy kedves, szép szavakkal s üres ígéretekkel beszélnek rá, hogy tarts velük, majd magadra hagynak. Visszamehetsz a boldogság aranyrögökkel kirakott macskakövére, de ahhoz rengeteg kitartásra, erőre és elszántságra van szükséged.

Ha egyszer lerántanak, onnantól fogva dermesztő hidegben és őrjítő hőségben mocsarakon, szakadékokon, vízeséseken kell átküzdened magad, hogy újra a fényes aranyra léphess. Minden esetben az elmúlás kapujához jutsz, és a boldogság ösvénye csak egy vékony útszakasz, amiről akár egy botlás miatt is letérhetsz, de az életedet az határozza meg, hogy milyen úton haladsz. Nem mindegy, hogy az elmúlás kapuja előtt állva mosolyogva gondolsz a szép emlékekre, vagy megkönnyebbülsz, hogy végre véget ér a hosszas szenvedésed.

De van egy kiskapu. Mindig van kiskapu, amit csak meg kell találnod, és minden sokkal egyszerűbb.

Sötét van, az utak teljesen üresek a hajnali órákban, így a tökéletes csendet nem tör meg más, csak a hevesen záporozó eső. Hunyorogva nézek fel az utcát megvilágító lámpára, ami már nagyon a végét járja, erőtlenül pislákol a fénye. A hideg vízcseppek már teljesen átáztatták a ruhámat, egy copfban összekötött hajamból kiszabadítottak néhány tincset, és azok az arcomra tapadtak. Sós könnyeimet elmossák a felhőkből szakadó cseppek , egybeolvadnak, és együtt folynak végig az államon, onnan pedig az ázott betonra csöppennek.

Hajnali kocogásomnak nem állhatott útjába az időjárás, így is bátran nekivágtam, de most mégis elgyengülve ácsorgok. Bátran engedek utat a könnyeimnek, hiszen az eső mindent eltüntet, néhány szembejövő, esőkabátos, esernyőt tartó lélek csak azért néz idiótának, mert itt állok, mint akinek semmi dolga az életben. Senki nem tudja, hogy valójában az érzelmek kerítettek a hatalmukba, és miattuk állok itt, bénultan.

Egy forró zuhany után már újra érzem az ujjaimat, s ezúttal esernyőt ragadok, mielőtt ismét kilépnék a viharba. A reggeli órákban feléledt a forgalom, munkába siető autósok pofátlan módon a gyalogosokra fröcskölik az útszéli tócsák vizeit, mintha mi kisebb rendűek lennénk. Ugyan úgy emberek vagyunk, mint ők a fűtött, kényelmes utastérben.

Az iskola ajtaját mindenki rohanva közelíti meg, hogy mielőbb megmeneküljön az eső elől, mintha az életük forogna kockán. „Nem vagy cukorból, nem fogsz elolvadni” – eszembe jutnak a nagypapám szavai, aki mindig ezt mondta, amikor az esőt hoztam fel kifogásnak, ha nem akartam iskolába menni. Azóta sok dolog megváltozott. Rájöttem, hogy nem vagyok cukorból, és kifejezetten szeretem a viharos napokat, a nagypapám pedig már nincs köztünk, hogy ezt elmondhassam neki.

– Ott ácsorgott, mint valami fogyatékos! – hallom a kiabálást, majd legalább húsz ember nevetését.

Belépek az osztályterem ajtaján, ahonnan a hangokat hallani, és hirtelen minden tekintet rám szegeződik. Figyelmen kívül hagyom a gonosz, lenéző, kárörvendő pillantásokat, céltudatosan a padomhoz megyek, és leülök, mint aki nem is érzékeli a körülötte lévők jelenlétét.

– Hé, te nyominger! – tudom, hogy ez a pubertásban lévő fiúhang nekem szól, de nem figyelek rá. – Még mindig nyomod a sátánista dolgokat? Hogy van a legjobb barátod, Mr. Sátán az Alvilág Ura?

Leperegnek rólam a szavak, mert szinte minden reggel ezekkel a kérdésekkel fogadnak. Sátánistának tartanak a visszahúzódó, csendes természetem miatt, de már nem is védem magam, egy idő után feladtam a próbálkozást. Mindig én maradtam alul, ezért nem volt értelme.

Az utolsó óra előtti szünet. A padon könyökölök, lehajtott fejjel tenyereimet a füleimre tapasztom, hogy ne halljam a gúnyolódásokat, amivel az osztálytársaim remekül elszórakoztatják magukat.

– Te sátánista boszorkány!

– Máglyára vele!

Ezek a mondatok az utolsók, amiket képes vagyok hang nélkül eltűrni. Nem akarom, hogy lássanak megtörni, ezét felállok, és arcomat takarva rohanok ki a teremből.

– Menj, sírd el a bánataidat Mr. Sátánnak!

Az iskola folyosóján visszhangzik a nevetésük, és a könnyeim kibuggyannak. Futok, egészen a mosdóig meg se állok. Vakon is betalálok a legutolsó fülkébe, ahova mindig ilyen állapotban jövök. Elhúzom a reteszt, lehuppanok a vécé fedelére, és utat engedek a sós könnycseppeknek. Mindig én vagyok a célpont, akinek a szekálásán jót nevetnek mások. Nem vagyok szemrevaló, nem vagyok tehetséges semmiben, zárkózott vagyok, de ezeket akkor se tartom elég nyomós érveknek ahhoz, hogy mások a földbe tiporjanak. Senkinek nincs joga ítélkezni mások felett. Nem lehet tudni, hogy kinek milyen élete van. A fogyatékkal élő emberek nem tehetnek róla, hogy nem élhetnek átlagos életet, a balesetet szenvedő emberek nem tehetnek róla, hogy tolószékbe kerültek, a tűzben megégett emberek nem tehetnek róla, hogy eltorzult az arcuk. Inkább azok az emberek elítélendők, akik ujjal mutogatnak rájuk és hangosan kinevetik őket. Egyetlen közös dolog van mindenkiben, mégpedig az, hogy emberek vagyunk. Mind hibázunk, megbánunk, szeretünk, adunk, kapunk.

Halkan lépek be a terembe, ahol már tart a tanóra. Az őszülő, bajszos férfi elhallgat, minden tekintet rám szegeződik.

– Elnézést – mélyen meghajolok.

– Merre járt a hölgy? – a tanár lenéző hanglejtésétől ismét összeszorul a torkom.

– A mosdóban… – félve válaszolok, remélve, hogy nem hallják a többiek.

Végre teljesült a kívánságom, és senki nem nevetett fel hangosan, kitalálva valami megalázó dolgot.

– Üljön le – utasításra elindulok a helyemre –, és menjen orvoshoz, ha problémái vannak az ürítéssel.

Több se kellett a primitív barmoknak, hangos kacajuk tölti be a termet. Szégyenkezve, a sírást visszatartva ülök le a helyemre. Még egy felnőtt, negyvenes éveiben járó férfi is viccet űz belőlem. Így mégis mit várjak az éretlen korombeliektől?

Az eső még kövér cseppekben esik, de az utcára lépve nem húzom fel az esernyőt, mint azok, akik cukorból vannak. Egy újabb szörnyű napot kevesebb-több sikerrel vészeltem át. Legalábbis ezt gondolom, amíg meg nem jelennek előttem az osztálytársaim. Körbeállnak, lányok és fiúk egyaránt, ezért lehetőségem sincs tovább menni, vagy hátrálni, mert a hátam mögött is állnak. Rémülten nézek végig a rosszat sejtető vigyorokon.

– Mondd csak… – a legmagasabb fiú lépdel közelebb hozzám. – A sátánisták mennyire szeretik a vizet?

Ő az, akit a legjobban megvetek és gyűlölök. Semmi jó tulajdonsága nincs, a többiek által túl van értékelve, és ettől azt gondolja, hogy ő az emberi faj mintapéldánya.

– Kérdeztem valamit, süket vagy? – elkomolyodik, de továbbra se válaszolok, és kerülöm a tekintetét. – Srácok, azt hiszem a csajszi fürdeni akar – összecsapja a tenyereit, és ismét vigyorog rám.

Hátulról valaki megragadja a táskám, és rángatni kezd. Nem merek megszólalni, de próbálok ellenkezni, ami semmit nem ér, a hátizsákomból se tudok kibújni, mert megemelve tartja. Meglátom az úti célt, ami egy nagyobb pocsolya.

– Ne! – hevesebben próbálok ellenállni a vonszolásnak.

– Nocsak, a kislány képes a beszédre! – hangjából ítélve egy fiú van mögöttem.

Erőteljesen megrántja a táskám, majd elenged, s ez által elvesztem az egyensúlyom. A sikerélménytől dobhártyaszaggatóan felnevetnek mindannyian, amikor hangos csattanással esek a tócsába. Befed a koszos víz, a könyököm és a derekam tompította az esést, sajogni kezdenek, így meg se tudok mozdulni. Tehetetlenül fekszek, és hallgatom a különböző hangzású nevetéseket.

– Mi a francot műveltek?! – a felháborodott, határozott hang tulajdonosát nem látom, de azt gondolom, hogy az egyik tanár lehet. – Takarodjatok haza!

Léptek sokaságának dübörgése visszhangzik a pocsolyában, ahol még mindig mozdulatlanul, megalázva, halkan sírdogálva fekszek.

Látóterembe kerül a megmentőm, aki meglepetésemre ugyan olyan egyenruhát visel, mint én, tehát ő is egy diák. Nem ismerős az arca, ami aggodalmat tükröz, miközben fölém hajol. Talán egy évvel lehet idősebb nálam, szemei barátságos csillogással figyelnek, ami megnyugtatja a lelkemben tomboló érzelem-tornádót.

Kezemet megfogva felhúz a földről, amit nem tudok némán eltűrni, halkan sziszegek a belém nyilalló fájdalomtól. A titokzatos idegen átkarol, mintha védeni akarna valamitől, és minden szó nélkül visszavezet az iskola hatalmas épületébe.

A tornaterem fiú öltözőjében csak mi vagyunk, az egyik szekrényből kivesz egy tisztának tűnő törölközőt, és felém nyújtja.

– Tessék, mielőtt megfáznál… – kedvesen mosolyog. – Egyébként Yixing vagyok.

Elveszem tőle a puha anyagot, s félénken, de elkezdem megtörölni vele a hajam. Látva a kellemetlen arckifejezésemet tapintatosan elfordul.

– Nem tudom, hogy ezek mit képzelnek magukról – motyogja. – Bár előbb tudtam volna, hogy ezt teszik veled…

– Miért védtél meg? – halkan kérdezem. – Honnan tudtad, hogy mit csinálnak?

– Igaz, hogy egy évfolyammal fölöttetek vagyok, de az étkezőben ma láttam, hogy szekálnak, és akkor is közbe akartam lépni, csak elmentek, mire odaértem volna. Nem tudom, hogy mi a baj veled, de láttam, hogy segítségre van szükséged, és ezt nem hagyhattam figyelmen kívül.

Nem tudom visszatartani, ismét elgyengülök, és néma pityergésbe kezdek. Egy óvatlan pillanatban szipogást hallatok, ami a magas fiúnak azonnal fel is tűnik, és felém fordul.

– Ne sírj… – felém nyúl, óvatosan megsimogatja a vállam.

Ez is ritka alkalmak egyike, amikor örömömben sírok. Örülök, hogy valakin végre őszinte, jóindulatú érzéseket látok. Eddig nem is tudtam, hogy ennyire kellemes, ha valaki mellettünk áll.

Megtaláltam a kiskaput, amivel sikerült visszajutnom a boldogság útjára. Ez nem egy ajtó volt, nem is egy tárgy, nem is egy gondolat, hanem egy ember, aki ismeretlenül, előítéletek nélkül állt ki mellettem. Az ő segítségével kerültem ki a nehezen járható, sötét mezőkről, de hosszú út van még előttem az elmúlás kapujáig. Csak remélni tudom, hogy Yixing mellettem lesz, és elkap, ha valaki ismét le akarna rántani az ösvényről.

Magány (Lay)

A te szemszöged:

Az emberek társas lények. Van, aki azt mondja „Egyedül akarok lenni”, de ez hazugság. Nagyon is szüksége van rá, hogy mellette maradj. Nem kell világmegváltó beszédet tartanod, hogy felvidítsd. Elég egy szoros ölelés is. Tudasd vele, hogy nincs egyedül, és ő ezt meg fogja hálálni neked.

A magány a legerősebb ellenség, mert nem az érzés fog megölni, hanem rávesz, hogy saját magad vess véget az életednek.

Egyedül gubbasztok a sötét szobában, a földön ülök, hátam az ágy oldalának van támasztva, és szorosan ölelem magamhoz a lábaimat. A térdeimen pihentetem a fejem, s az agyam rákényszerít arra, hogy képzeletben újra átéljem az életem legemlékezetesebb pillanatait. A mellkasom szúr, a sós könnycseppek marják a bőrömet, de nem tudok tenni ellene semmit. Fáj, túlságosan fáj visszagondolni a régi, szép időkre. Azokra az évekre, amikor el se tudtam képzelni, hogy most itt fogok bőgni. Akkor még voltak barátaim, tudtam mi az a boldogság, a mosolyom nem volt erőltetett, és szeretettnek éreztem magam.

Ennek fordítva kellett volna történnie, tiniként kellett volna bőgnöm, hogy nincs senkim, és mostanra jött volna rendbe az életem. Fogalmam sincs, hogy mit ronthattam el. Szép lassan távolodott tőlem mindenki, de én csak azt vettem észre, hogy már senkim sincs. Magamra maradtam. Nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat, akivel csak úgy elmehetnénk csavarogni, aki most segíthetne rajtam.

A mély érzelmek csapdájából a telefonom csörgése szabadít ki. Megszeppenve nyúlok érte, ugyanis az óra éjfél körül járhat, és amúgy sincs senki, akit érdekelnék. A világító kijelzőre pillantok, amin az 'Unicorn' név áll. Szipogok párat, kézfejemmel törlöm meg az orrom, majd fogadom a hívást.

- H-hallo? – sírástól rekedt hangon szólok bele.

- Szia – barátságos hangja melegséggel tölt el. – Ugye nem ébresztettelek fel?

- Nem...

- Csak meg akartam kérdezni, hogy holnap nincs-e kedved-

- Ne haragudj, Yixing – nem hallgatom végig. – Nincs kedvem.

- De... – elhallgat. – Talán valami baj van?

- Nincs – hazudom.

- Tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk, de én-

- Tudom – ismét közbe szólok. – Csak most nincs kedvem semmihez. Ha nem haragszol, elmennék aludni.

- Öhm... j-jó... ne haragudj...

- Szia.

Bontom a vonalat. Túl sokáig voltam egyedül, túl nehéz már lebontani azokat a falakat, amik körbe kerítettek. Beburkolóztam ebbe a sötét lepelbe, ami lassan felemészt. Egyre erősebb az az érzés, hogy semmi keresnivalóm ezen a világon. A könnyzápor ismét lezúdul az arcomon, keserű zokogással fekszek az ágyba.

Keservesen, de túléltem egy újabb éjszakát. Minden nap arra gondolok, hogy sose tudhatom, melyik lesz az életem utolsó napja. Felkelek az ágyból, szédülök, de sikerül eljutnom a fürdőszobáig. Megállok a tükör előtt, és ma is elborzadok a látványon, ami fogad. Sápadt arc; a könnyektől kiszáradt a bőröm; karikás, bevérzett szemek. Napról napra egyre jobban hasonlítok egy élőhalottra. Valójában így is érzem magam, mintha az élet és a halál között lebegnék.

Megmosom az arcom és a fogaim, a kinézetem még mindig egy zombihoz hasonlít, de már meg se próbálok javítani rajta. Egyáltalán nem érzek éhséget, de a behorpadt hasfalam arra késztet, hogy egyek valamit, ezért szédelegve a konyhába megyek. Nem akarok éhen halni, nem akarom kitenni a szüleimet egy olyan tragédiának, hogy a holttestemet találják csak itthon, amikor hazaérnek a nyaralásból. Igen, ők épp a tengerparton vannak, kettesben, mert én nem akartam velük tartani. És igen, a szüleim tudnak róla, hogy mély depresszióban szenvedek, de nem tudnak tenni ellene semmit. A pszichológus gondolatára is elkap a méreg, egy vadidegen ember kizárt, hogy kisegíthetne ebből a kóros állapotból.

Az ágyamban fekszek, üres tekintettel bámulom a plafont, és arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne, ha egyszerűen csak eltűnhetnék. Megszűnnék létezni anélkül, hogy bárkinek feltűnne. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy sok ember elfelejtett, de arra kíváncsi lennék, vajon hányan sírnának, ha meghalnék? Sokszor eljátszom a gondolattal, de ezt valószínűleg sose fogom megtudni. Talán jobb is.

Ismét felébreszt valami az elmélkedésből, de ezúttal a bejárati ajtó felőli kopogás hangja. Lelki szemeim elé egyből Yixing arca ugrik be, felkelek az ágyból, ajtót nyitok, és valóban ő az. Aggódó tekintettel néz le rám.

- Bejöhetek? – szégyenlősen kérdezi.

Félre állok az útból, belép a hallba, és megvárja amíg becsukom az ajtót.

- Mi történt veled? – a vállamnál fogva fordít maga felé.

- Semmi – kerülöm a tekintetét, megint a sírás fojtogat, de visszatartom.

- Hol vannak a szüleid?

- A parton...

- Itthon hagytak, egyedül? – megszeppen.

- Azért jöttél, hogy kérdezősködj?! – mérgesen förmedek rá.

Elfelejtettem, hogy hogyan kell bánni az emberekkel, már nem tudom megmondani, hogy mi a különbség a bunkóság és a kedvesség között.

Sarkon fordulok, visszamegyek a szobámba, és Yixing követ. Visszafekszek az ágyba, magamra húzom a takarót, ő pedig megáll az ajtóban.

- Hagyj békén – elfordulok tőle, hogy ne lássa a kibuggyanó könnycseppeket.

Ne hagyj magamra, kérlek! Nem tudom megakadályozni az újabb sírógörcsöt, próbálok csendben maradni, de a remegésemet nem tudom leállítani. A fejemre húzom a takarót, és a levegőt is visszatartom, hogy egy hangot se adjak ki. A reszkető testemhez valami hozzáér, majd érzem, hogy besüpped mellettem az ágy széle.

- Ne sírj – Yixing hangja lágy, nyugtató.

Köszönöm! Nem erőlködök tovább, kiengedem a könnyeket, és hangos zokogásba kezdek. Lay lehúzza rólam a takarót, ezért a tenyereim mögé bújok, hogy elrejtsem a sírástól még jobban eltorzuló arcomat. Egy meleg kéz kezdi simogatni a karomat, és a szobában néma csend van, Lay megértően várja, hogy lecsillapodjak. Az a pár perc hosszú óráknak tűnik, de végül megnyugtat a simogatása, a könnycsatornáim elapadnak. Hüppögve törlöm meg a szemeimet, Yixing halvány mosollyal nyújt felém egy papír zsebkendőt. Felülök, kifújom az orrom, és hálásan pillantok fel a mellettem ülő fiúra, akinek az arca két oldalán egy-egy mosolygödör van.

- Jobb már? – a hangja tele van együttérzéssel, ami hihetetlenül jól esik a darabokban heverő lelkemnek.

- Egy kicsit...

- Gyere ide – felém nyúl.

Azonnal a karjai közé dőlök, szorosan átölelem a testét, kapaszkodok belé, mint egy mentőövbe. Annyira jó érzés valakinek a közelségét érezni. Valakinek, aki érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy van értelme az életnek, csak erről néha megfeledkezik az ember. Yixingnek csak ennyi kellett ahhoz, hogy kirántson az élet és a halál közti szakadékból. Nem volt másra szükségem, csak arra, hogy érezzem, valakinek még fontos vagyok. Valaki sírna értem, ha meghalnék, és nekem ez bőven elég.

Gyengéd mozdulatokkal simogatja a hátam, az ölelésében úgy érzem magam, mintha újra feltöltődnék életerővel, ami hónapokkal ezelőtt elpárolgott belőlem. Percekig élvezem a közelségét, majd kibontakozok a karjai közül.

- Köszönöm... – mosolyogva törlöm le az utolsó könnycseppeket.

Hű! Már el is felejtettem, hogy milyen érzés mosolyogni.

- Nahát! Az ott egy felfelé görbülő vonal? – játékosan mutat az ajkaimra.

Elégedetten vigyorog, és az ujjai váratlanul támadják meg az oldalamat. A csiklandozásától felnevetek, és ez a kacarászás egy újabb fordulóponthoz juttat el, de ezúttal már a jó irányba haladok.

Mindenkinek van egy „Valaki”-je, aki egy pillanat alatt, akár egy mozdulattal kiszabadíthat a mélypontról. Ez a „Valaki” lehet egy kedves ismerős, egy régi barát, egy családtag, de akár egy megfelelő pillanatban érkező idegen is.

Nem létezik olyan, hogy „magány”. Ha az életed hullámvasútja kisiklik, akkor se leszel teljesen egyedül, mert mindig lesz egy másik ember, aki a szomszéd városban, vagy a Föld túloldalán, de pontosan ugyan azt érzi, mint Te.

Im your friend, forever (Jin)

A kövér esőcseppek nagy koppanással csapódnak az ablakhoz, lehunyt szemekkel hallgatom a dallamot, amit játszanak. Az egész szobát az éjjeliszekrényen árválkodó mécses világítja be, a bútoroknak nyúlt árnyékokat adva. Egy újabb álmatlan éjszaka, újra csak fekszem az ágyban, kezeim nyugodtan pihennek a mellkasomon, gondolatban pedig egy teljesen más világban járok, újra átélem azokat a napokat, amikor a felhőtlen boldogság tengerében úsztam.

Mindig is egy magányos, félénk srác voltam a betegségem miatt. Agorafóbia – amikor valaki irtózik más emberek közelségétől. Az utcára nem merek kilépni, mindig azt hiszem, hogy mindenki engem illet az ítélkező pillantásokkal. Ilyenkor egész testemben remegek, a gyomrom összeszorul, nehezen kapok levegőt és lever a víz.

Felébredtem egy júniusi reggelen és fogalmam se volt, hogy mi fog rám várni, nem is sejtettem, hogy az életem 180 fokos fordulatot vesz.

A gyomrom már akkor görcsben volt, mert tudtam, hogy ki kell lépnem az utcára, ha nem akarok éhen halni. Felvettem hát a napszemüvegem és a baseball sapkát – ezek adtak némi védelmet –, majd el is indultam a közeli boltba. Villámgyorsan cikáztam a sorok között, a lehető leggyorsabban pakoltam a termékeket a kosárba, hogy minél előbb fizethessek a pénztárnál és hazarohanjak a biztonságot nyújtó otthonomba.

Sebesen szedtem a hosszú lábaim, két kezemben szorongattam a papírzacskóban lévő zöldséget, tojást, kenyeret és tejet. Lábfejeimet figyelve haladtam, meglepettségemben felnyögtem amikor nyomást éreztem a vállamon. Valaki iszonyatos erővel robbant belém és futva haladt el mellettem, a papírzacskók pedig velem együtt a földön végezték. Hallottam, ahogy a tojások darabokra törtek.

- Oh, basszus – fordult vissza az idegen. – Nagyon sajnálom.

Kezet nyújtott, de nem fogadtam el, szótlanul felálltam és leporoltam a fenekem. Leguggoltam az idegen mellé, aki sietősen kapkodta fel a földről az elgurult ételt és visszatette a zacskókba. Fiatal, tipikus „vagány vagyok” kinézetű srác volt, de a kisugárzása valahogy teljesen mást tükrözött. Felálltunk, sorozatosan hajlongva nyújtotta át a papírzacskókat, csak ekkor vettem észre, hogy sokkal alacsonyabb nálam.

- Elnézést kérek, nagyon sajnálom – szabadkozott.

Távolságtartón vettem el tőle a bolti vadászatom eredményét, kezeimen megéreztem a tojást, ami kitört a héjából és eláztatta a papírt.

- Öhm... - a srác zavartan igazította meg a fullcapet a fején. - Veszek másikat.

- Nincs rá szükség – halkan szólaltam meg.

- De igen, ragaszkodom hozzá – elmosolyodott. - Jöjjön, kérem – elindult, kezével invitált maga után.

- Nincs időm visszamenni – hazudtam.

- Akkor adja meg a címét és később elviszem – továbbra is mosolygott.

Eszem ágában se volt megadni neki a lakhelyem címét és a tojásokra is szükségem volt, ezért végül beleegyeztem, hogy visszasétálok vele a boltba.

- Ez már nem az első eset, hogy véletlenül fellökök valakit – kuncogott. - Most Ön volt az újabb áldozat, sajnálom.

- Nem vagyok annyira öreg, nem kell ilyen formális beszéd – figyelmeztettem.

- Megkérdezhetem a neved?

- Seokjin – morogtam.

- Jimin.

Kezet akart fogni, rémülten meredtem a tenyerére végül bizonytalanul, de kezet ráztam vele. Valószínűleg érezhette, hogy remeg a végtagom, érdekesen pillantott fel rám és ez volt az a nézés, amitől a gyomrom még kisebbre ugrott össze. Hirtelen rántottam ki a kezem az övéből és előre néztem, kerülve a tekintetét. Reméltem, hogy veszi az üzenetet – amiben az állt, hogy nem óhajtok társalogni vele –, de úgy tűnt, hogy nem vette a lapot.

- Tudom, hogy idegen vagyok, de nem kell ennyire tartanod tőlem.

- Honnan veszed, hogy tartok tőled? - förmedtem rá.

Nem válaszolt, csendben telt el az a pár perc, míg visszaértünk a boltba. Utunk egyből a tojásokhoz vezetett, levett egy dobozt és mosollyal az arcán indult a pénztár felé, én pedig csendesen követtem.

- Nem vagy valami bőbeszédű – jegyezte meg a sorban állva.

Egy hümmögéssel és egy bólintással válaszoltam.

- Tudod, én is ilyen voltam...

Felkaptam a fejem, sikerült felkeltenie az érdeklődésem, némán vártam, hogy folytassa a mondandóját.

- Féltem az emberektől, az utcán sétálva remegtem, mint a nyárfalevél, képtelen voltam kommunikálni bárkivel és ezért szörnyen magányos voltam.

Nem válaszoltam, teljesen ledöbbentett, hogy ennyire pontos leírást adott arra, amiről szólt az életem. Fizetett, kiléptünk az üvegajtón és átnyújtotta a tojásos dobozt, amit úgy vettem el tőle, hogy véletlenül se érjen össze a bőrünk.

- Még egyszer sajnálom, hogy fellöktelek – mosolygott.

- Hogyan sikerült kimásznod belőle?

- Miből? - értetlenül pislogott.

- Ebből a szorongásos emberiszonyból.

- Oh, ez egyszerű – ismét rám villantotta a fehér fogait. - Minden csak akarat kérdése, eldöntöttem, hogy nem akarok ilyen lenni és nyitni kezdtem mások felé.

- Ez hülyeség – fintorogtam.

- Lehet, de nekem sikerült – vállat vont.

Egész nap az járt a fejemben, amit Jimin mondott. Én soha nem akartam ilyen lenni, de mégse tudtam leküzdeni, akármennyire is próbálkoztam. Talán nem próbálkoztál eddig elég keményen – közli velem a tudatalattim.

A fejembe vettem, hogy újra megpróbálom azt, amit régen elbuktam. Egyre többet kezdtem utcára járni, próbálkoztam szokni az emberek látványát, napszemüvegen keresztül. Az ötödik napra már enyhült a szorongásom, a testem kevésbé remegett, a torkomban kisebb gombóc keletkezett és levegőért se kellett annyira kapkodnom. Örömmel töltött el a javulás érzete és elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy bedobjam magam a mély vízbe.

Ragyogóan sütött a Nap, kellemes meleg volt, minden olyan gondtalannak tűnt. Egy nagy légvétel után becsuktam a szemeim, előre lendítettem az egyik lábam, majd utána a másikat is és bizonytalan léptekkel álltam a park közepére. Remegő ujjaimmal megfogtam a napszemüveg két szárát és lassan húztam le magamról. A fülem fölötti nyomás megszűnésétől egyszerre éreztem magam sebezhetőnek és megkönnyebbültnek is. Szemeimet még jobban összeszorítottam, mélyeket szívtam az éltető oxigénből, a tüdőm teljes kapacitását használva.

Nyisd ki a szemed, mire vársz még?! Háromig számolok! - csattant a tudatalattim. - 1...2...

Kinyitottam a szemeim. Kellett pár másodperc, mire láttam is valamit a tűző napon. Rengeteg ember haladt el körülöttem, mindenki sietős léptekkel ment a dolgára, ügyet se vetve rám, mintha levegő lettem volna. Mosolyogva lélegeztem fel, hihetetlenül jó érzés töltött el az egész testemben. Álltam ott bágyadt mosollyal az arcomon, majd a tenyerem izzadni kezdtek, a tüdőm levegő után kapkodott, a gyomrom összeszorult, a torkom egy pillanat alatt teljesen kiszáradt. Egyre hevesebben kezdett remegésbe az egész testem és úgy éreztem, hogy a mellkasom is behorpadt. Egyik kezemmel odakaptam, markomba szorítottam a felsőm anyagát. Mély zihálásokkal rogytam térdre, egyre több embernek vontam magamra a figyelmét. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy elhaladtak mellettem és értetlen pillantásokkal illettek. A levegőhiány érzetétől halk, hörgő hangokat adtam ki magamból, próbáltam segítséget kérni, de a torkom teljesen elszorult és az embereknek eszükbe se jutott odajönni. Most fogsz meghalni.

- Jin? - egy kezet éreztem a hátamon.

Ismerős volt a hangja, de jelenleg arra koncentráltam, hogy levegőhöz jussak. Hónom alá nyúlt, felrángatott a földről és egy félre eső, árnyékos padra ültetett, ekkor vettem csak észre, hogy Jimin volt az. Még soha semminek nem örültem ennyire, mint annak, hogy ő most feltűnt a semmiből. Egy üveget tartott a szám elé, mohón kortyolgattam a hideg vizet, ami szörnyen jól esett a kiszáradt torkomnak. Elhúzta előlem miután a felét megittam és megkönnyebbülten lélegeztem fel, úgy éreztem, hogy ismét kapok levegőt.

- Jobban vagy? - aggódó tekintettel nézett.

Zihálva bólintottam.

- Mi ütött beléd? - korholt.

Nem tudtam megszólalni, remegő kezekkel vettem vissza a napszemüvegem. Pár percet vártunk, de a pulzusom még mindig az egekben volt.

- Haza... - lihegtem. - Haza akarok menni...

Felsegített, a karomat átvetette a nyakán és mankóként funkcionálva hazakísért.

A remegő kezemmel sehogy se tudtam betalálni a kulccsal a zárba, Jimin egy idő után megelégelte a szerencsétlenkedésem, kikapta a kezemből a kulcsot és utat nyitott a lakásomba. A konyhában leültetett az egyik székre és elém guggolt, számonkérő tekintete volt.

- Miért csináltad ezt? - halkan kérdezte.

- Rád hallgattam.

- Nem azt mondtam, hogy állj ki annyi ember elé és a szemük láttára halj meg – rázta a fejét.

- Te mondtad, hogy csak akarni kell...

- De azt se így értettem – ismét a fejét rázza. - Ha akarod segíthetek – elhalkult.

Nem válaszoltam, arra vártam, hogy a tudatalattim tanácsot adjon, de úgy tűnt, hogy mélyen alszik, vagy csak esze ágában se volt segíteni, ezért teljesen magamra voltam utalva. Bízzam magam egy vadidegenre? Mi van, ha az egész egy átverés és ő valójában egy gyilkos, aki kipécézett magának? Jó, nem úgy néz ki, mint aki egy elmebeteg gyilkos, de azt elég furcsának tartottam, hogy megjelent a parkban.

Leküzdöttem magamban a paranoiás gondolatokat és megköszörültem a torkom, hogy biztosan legyen hangom, mikor megszólalok:

- Rendben – bólogattam. - Jó lenne, ha segítenél.

Ajkai széles mosolyra húzódtak és megértően ő is bólintott egyet.

- Vedd le a napszemüveget – utasított.

- Nem – vágtam rá.

- Akarod, hogy segítsek vagy nem? Első lépésként legalább előttem vedd le – nyomatékosabban követelte.

Mitől fosol?! - remek, a tudatalattim magához tért. - Ő is egy ember, akárcsak te, ugyan úgy húsból, csontból, izomból és bőrből van, pont mint te.

Megadóan fejet hajtottam neki és levettem a védőpajzsom, amit elégedett vigyorral fogadtak mind a ketten.

- Szépek a szemeid – mosolyog Jimin.

Ezt most mire véljem?! Meleg?! Rákvörös fejjel fogadtam a meglehetősen furcsa bókját, de valahogy mégis jól esett ezt hallani valakitől. Jimin elém húzott egy másik széket és leült rá, térdeire könyökölt, folyamatos bámulásától zavarban voltam.

- Jártál pszichológusnál? - kérdezte.

Megráztam a fejem, kerültem a tekintetét és az ujjaimat szorongattam a kellemetlen helyzetben.

- Akkor jó – vigyorgott. - Csak hülyeségekkel tömik a fejed – legyintett egyet a levegőbe.

Közelebb húzódott, amitől ösztönösen hátrébb hőköltem.

- Elárulom, hogy mivel tudod a legegyszerűbben legyőzni a szorongást – mosolya sejtelmes lett, kíváncsian néztem rá. - Adrenalin.

- Adrenalin? - meglepetten ismételtem.

- Adrenalin. Szétárad a testedben, egy pillanat alatt elnyomja a szorongást, ha te magad keresed az adrenalin forrását.

- Adrenalin... forrás...?

Adrenalin forrás! A füleden ülsz?! Tud valamit a csávó, bízz benne! - biztatott a tudatalattim.

- Este átjövök és játszunk egyet – felállt a székről.

Játszunk egyet?! Nem tudtam leplezni a meglepettséget és az értetlenséget. Jimin feltartotta felém a tenyerét, de ezt se tudtam mire vélni.

- Csapj bele!

- Mi?

- Adj egy pacsit – megrázta a tenyerét.

- Nem akarok – ráztam a fejem.

- Tudom, hogy nem akarsz hozzámérni, de bele kell csapnod, ha meg akarsz gyógyulni. Ez a második lépés.

Feltartottam a kezem és lendületesen belecsapott a tenyerembe.

- Ez a beszéd - büszkén vigyorgott. - Nem haltál bele, ugye?

Csendesen bólintottam, sarkon fordult és az ajtóból fordult vissza.

- Éjfélkor találkozunk, legyél feketében, bele kell olvadnunk a környezetbe – hangja pimasz volt.

Ez a srác teljesen kiborított, azt se tudtam, hogy ki ő, életemben másodszorra találkoztam vele, de valamiért mégis megbíztam benne és a belső énem is azt sugallta, hogy nem egy rossz ember, akitől tartanom kellene.

Este eleget tettem Jimin kérésének, sötétkék farmerban és fekete bőrdzsekiben, remegő gyomorral vártam. Pontban éjfélkor érkezett meg, ő is tetőtől talpig feketében, fekete baseball sapkában és egy másikat felém nyújtott. Bizonytalanul vettem el tőle és tettem fel a fejemre.

- Mehetünk? - vigyorgott.

Bólintottam, bezártam a lakás ajtaját és vakon követtem őt a sötét utcákon át.

- Hova megyünk? - kérdeztem halkan.

- Egy izgis helyre – sejtelmesen vigyorgott.

A hideg rázott ettől a vigyortól.

A sarkokon elfordulva úgy tűnt, mintha csak céltalanul bóklásznánk, míg végül megálltunk egy nagy kerítés előtt. Felnéztem a két méter magas betonfalra, majd kérdőn tekintettem le Jiminre,

- Mi ez a hely? - suttogtam.

- A régi pláza.

Egy pillanat alatt eltűnt mellőlem, fürgén és ügyesen mozogva mászott a kerítésre, mint egy majom, majd leült rá és várakozva nézett rám, én csak tanácstalanul álltam.

- Gyere már – sürgetett.

- Nem tudok felmászni – ráztam a fejem. - Nem akarom ezt csinálni, mi van, ha valaki észrevesz?

- Pont ez a dolog lényege.

Vigyorogva ugrott vissza hozzám, azon csodálkoztam, hogy nem törte ki a bokáját érkezéskor. Szorosan mellém állt, mire én elléptem, hogy megtartsam a biztonságosnak ítélt távolságot köztünk.

- Tartok bakot – ujjait összefonva hajol elém.

Menj már, te nyápic! Megadtam magam az unszolásra, beleléptem Jimin tenyerébe és könnyedén felkapaszkodtam a betonfal tetejére és nagy nehezen, de sikerült felhúznom magam. Lenéztem és hirtelen több méter magasságban éreztem magam. Pár pillanat múlva Jimin is mellettem termett és ő egyből levetette magát a mélybe. A betonfal túloldalán, lentről várta, hogy én is leugorjak. Többször is nekilendülök, de mindig inamba száll a bátorságom.

- Ugorj már – suttogott.

- Nem merek!

- Észre fognak venni!

Becsuktam a szemeimet, vettem egy nagy levegőt, majd leugrottam. Az én bokám nem bírta ezt az érkezést, megrogytam, a térdeimre és a tenyereimre érkeztem, egy halk nyögés keretében. Jiminből kitört egy nagy kacaj, de gyorsan moderálta magát és halkan kuncogott végig, amíg feltápászkodtam a földről.

- Szép volt...

Egy morgással fejeztem ki a nemtetszésem és egyből elhallgatott, elindultunk a hatalmas építmény felé, amit körbevett a betonkerítés.

Közelebb érve észrevettem az épület tetején a nagy „PLAZA” feliratot. Sose jártam itt, ha kiléptem a lakásból, akkor is csak a boltig mentem, így fogalmam se volt erről a helyről.

- Több éve bezárták a helyet, de mindent bent hagytak – informált Jimin.

Szótlanul követtem, megkerültük az épületet és bemásztunk az egyik törött ablakon. Annyira helytelennek éreztem ezt az egészet, hogy legszívesebben hazarohantam volna, már mindenféle elképzelésem támadt arról, hogy megjelenik a rendőrség és őrizetbe vesznek, örökre dutyiba zárnak, amiért betörtünk ide.

Jimin elővesz egy zseblámpát, így szemeim elé tárult minden. A földön rengeteg szemét, törmelék volt, néhány lehetetlen helyen zöld növényzet kúszott. A természet szép lassan vette vissza a birtokába ezt a helyet. Az akadályokat kikerülve, átlépve követtem Jimint, aki céltudatosan haladt, úgy tűnt, hogy egész jól ismeri a helyet. Egy kis, ajtó nélküli helyiségben álltunk meg, kinyitotta a falon lévő kapcsolók fém fedelét és minden pöcköt felcsapott, amitől az egész hely fényáradatba borult.

- N-nem fognak így észrevenni? - kérdeztem aggódva.

- Csak a hátsó világítást kapcsoltam be, az utcáról nem látnak semmit – vigyorgott és a zseblámpát visszacsúsztatta a nadrágja zsebébe. - Gyere.

Lendületesen ment ki, megfontolt léptekkel követtem a tágas térben. A hely sokkal barátságosabb lett kivilágítva és még annál is hatalmasabb, mint sötétben volt. Igazán aprónak éreztem magam.

- Sokan betörtek már és elhurcoltak innen egy csomó cuccot – Jimin hangja visszhangzott. - De van egy király dolog, amit nem tudtak elvinni – ismét sejtelmesen mosolygott.

Lesétáltunk az egyik lépcsőn és nem a pincébe jutottunk, mint amire számítottam. Minden teljesen ugyan úgy nézett ki, mint a földszinten, azzal a különbséggel, hogy itt nem üzletek voltak. A hely maga egy vidámparkra emlékeztetett. Középen egy körhinta volt, a rajta lévő műanyag lovakról már pattogott le a festés; mögötte különböző old school játékgépek és roskadozó standok.

- Gyere már! - zökkentett ki Jimin az ámulatomból.

Vidáman szökdelt a körhinta kezelőpultjához, nyomkodott rajta valamit, de nem történt semmi.

- Aish! Ne csináld már! - bosszankodott.

Megálltam mellette és egy óriásit rúgott a fém anyagba, ami hangos zengéssel válaszolt, visszhangozva a térben. Csodaként néztünk fel a körhintára, aminek az égői felvillantak és vidám dallamba kezdett a recsegő hangszóróiból.

- Ez az!

A fiatal srác felugrott a szerkezetre és azonnal helyet is foglalt az egyik paripán.

- Ne csak állj ott, pattanj fel te is! - intett a kezével.

Felléptem a forgó dobra, átvetettem az egyik lábam fölötte, majd én is leültem az egyik lóra, ami ringatott fel-le. Elmosolyodtam. Hirtelen sokkal szabadabbnak és boldogabbnak éreztem magam, mintha a körhinta hipnotizált volna. Feltűnt, hogy Jimin leugrott és a kezelőpultnál matatott valamit, a hinta gyorsulni kezdett, ő pedig csak nézett azzal a bizonyos vigyorral az arcán. Minden egyre gyorsabban forgott körülöttem, kezdtem elszédülni már a második kör után, és egyre erősebben kapaszkodtam, míg Jimin nevetése visszhangzott.

- Állítsd meg! - kiáltottam, összeszorítottam a szemeim.

A szerkezet lassítani kezdett, végül megállt, a másik srác pedig még mindig nevetett. Lekászálódtam a lóról és szédelegve mentem messzebb a körhintától, az egyensúlyom megtartásához meg kellett fognom Jimint, aki egy pillanatra se nyugodott meg. Megragadta a csuklóm és elrángatott a játékgépekhez, szemeivel kiválasztott egyet, majd megnyomta az egyik gombot. Nem történt semmi. Ismét bevetette a „jól belerúgok, azt' beindul” módszert, de ezúttal nem vált be. Tanácstalanul vakarta a fejét a sapkája alatt, miközben én belestem a gépezet mögé és rögtön feltűnt a hiba. Lehajoltam, bedugtam a vezetéket a konnektorba.

- Most próbáld – egyenesedtem fel.

Jimin ismét megnyomta a gombot és felvillant előttünk a „Mortal Kombat” felirat. Kihívón mosolyogtunk egymásra, helyet foglaltunk a kontrollerek előtt és elmerültünk a gagyi, kétdimenziós grafika világában. Tipikus, verekedős játék, de teljesen le tudott foglalni minket arra a fél órára.

- Megint nyertem! - diadalmasan nyújtotta kezeit a magasba.

Fent ültünk a tetőn, lábaink a mélybe lógtak és csendesen teltek a percek.

- Miért félsz az emberektől? - Jimin törte meg a csendet.

- Gyerekkori trauma – sóhajtottam. - Hat éves voltam, amikor a szüleimmel a szokásos vasárnap délutáni programot tartottuk, ami mindig az volt, hogy elvittek a játszótérre. Hazafelé mentünk, az volt az utolsó alkalom, hogy foghattam a kezüket, de ezt nem tudtam, ezért elengedtem őket és előre szaladtam a zebrán, mert előbb át akartam érni a túloldalra, mint ők – keserűen elmosolyodtam, ahogy feltörtek az emlékek. - A következő pillanatban már csak fékcsikorgást és egy csattanást hallottam... megfordultam, de anyáéknak semmi nyoma nem volt... Pár méterrel arrébb feküdtek az úttesten, egy autó előtt, aminek az eleje behorpadt. Rémülten futottam oda, szinte most is látom magam előtt a vérben úszó, rémült tekintetű arcukat. Nem tudtam, hogy nagy a baj, fel akartam ébreszteni őket, de nem... - elcsuklott a hangom. - Kiabáltam és sírtam, de az emberek csak álltak körülöttem és bámultak. Mindenki fölém tornyosult, bezárva éreztem magam, mintha egy apró dobozban lettem volna. A nevelőszüleim megpróbáltak emberek közé vinni, de mindig rámtört a pánikroham, ezért feladták és szinte az egész életemet a négy fal között éltem le.

- Jézusom... - suttogta Jimin.

- És te? - felé fordítottam a fejem.

- Nekem kevésbé tragikus a történetem – elmosolyodott. - Az iskolában állandóan szivattak, kicsesztek velem és mindenki előtt megszégyenítettek, ezért lettem bizalmatlan az emberek felé, ennyi – vállat vont. - Nekem senki nem segített, de én megígérem neked, hogy mindig melletted leszek.

Nem tudom, hogy miért, vagy hogyan, de Jiminben igaz barátot és lelki támaszt láttam, mintha az égiek küldték volna, hogy megkönnyítse a keserves életem hátralévő részét. Esténként bajtársakként osontunk az éjszakában és különböző, törvénybe ütköző dolgokat tettünk, falakra graffitiztünk, vécépapírral díszítettünk pár fát, hamis büntetőcédulákat helyeztünk el az autókon, riasztókat indítottunk be, majd elrohantunk és rendszeresen látogattunk vissza a plázába, ami már törzshelynek számított. Mintha teljesen kicseréltek volna, minden tettünknél éreztem az adrenalint, ami emberek közt is megsokszorozódott bennem és már bátrabban közlekedtem nappal az utcákon. Teltek a hetek, hónapok és a szorongásom szinte teljesen eltűnt és a barátságunk is erősödött Jiminnel, folytattuk az éjszakai játszadozásainkat.

A plázából tartottunk hazafelé, jókedvűen, nevetgélve szeltük az utcákat. Eléggé elszaladt az idő, a Nap lassan kúszott már az égre, a város ébredezni kezdett.

- Ha készen állsz rá, akkor holnap bemutatlak a társaságnak – oldalba bökött a könyökével.

- Milyen társaságnak?

- A barátaimnak.

- Öhm... n-nem hiszem, ho-hogy ez jó öltet – dadogtam.

- Ugyan már – átkarolt.

Karja a derekamon pihent, oldala az enyémhez nyomódott, amitől normál esetben bepánikolnék, szorongás fogna el, de nem. Ezeknek semmi jele nem volt.

- Lehet, hogy simán kimegyek az utcára, de helyben elvéreznék, ha beszélnem is kellene több emberrel – ráztam a fejem.

- Oké, van egy ajánlatom számodra – megállt, ezzel engem is megállított. - Versenyezzünk. Ha én hamarabb odaérek ahhoz a táblához – előre mutatott az irányába –, akkor találkozol velük, ha te érsz oda előbb, akkor még nem kell.

- Ekkora hülyeséget... - forgattam a szemeim.

Elengedett, felvette a kezdő pozícióját és megvárta, hogy én is így tegyek.

- Vigyázz... Kész... Rajt!

Egyszerre robbantunk ki, a bizonyos táblát becélozva rohantam. Métereken át egymás mellett haladtunk, majd némi előnyre tettem szert. Egyre jobban és jobban elé kerültem, a szemem le se vettem a célról, a kereszteződés utáni tábláról. Átvágtattam a bizonyos kereszteződésen, már csak pár méter választott el a nyeréstől, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülem. Fékcsikorgás, csattanás. Nehezen álltam meg, elkerekedett szemekkel fordultam meg és az elém táruló látványtól bepánikoltam. Jimin a földön feküdt, előtte pedig egy autó állt. Visszarohantam, térde rogytam a barátom mellett, egyből a pulzusát kerestem. Semmi.

- Ne, ne, ne, ne, ne – ismételgettem.

Feje alatt szélesedett a vértócsa, teljesen üres szemekkel nézett maga elé, remegő kezekkel rázogatom a mozdulatlan testét.

- Jesszusom! Te Úr Isten! - pánikolva sietett oda az autó sofőrje, de nem szenteltem rá figyelmet.

- Jimin, ne csináld ezt velem! – ekkor már folytak a könnyeim.

Ölembe húztam a testét, vére a ruhámra folyt, ahogy magamhoz szorítottam. Újra ugyan azt éreztem, mint évekkel ezelőtt, ismét át kellett élnem azt a fájdalmat, amikor egy számodra fontos személyt vesz el tőled az élet. Keserves zokogásom töltötte be a hajnali levegőt.

Kinyitom a szemeim és a plafonra nézek, erősebben szorítom magamhoz Jimin sapkáját. Oldalra fordítom a fejem és a gyertya melletti, bekeretezett képére nézek. A képről az a vidám srác néz vissza rám, akinek a vigyorától a hideg rázott, aki segített legyőzni a betegségem és aki megmutatta nekem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy magányosan éljem le. Azóta minden olyan, mint azelőtt, ismét szorongok az emberek közt, de már azzal a tudattal élek, hogy nem vagyok egyedül. Jimin mindig velem van. Megígérte...